2. fejezet

A műszakom lassan letelt, és indultam "haza".
  A "haza" alatt egy barlangot értek amit mágiával lakhatóvá tettem. Egy kőágy, sziklapolc, kis asztal.
Futva indultam, mert esni kezdett. A park ahol meghúztam magam pár utcányira van innen. Ha elég gyors vagyok nem ázom el teljesen.
Gyorsabb sebességre kapcsoltam. Gondolataim is szélsebesen visszaszaladtak a múltba....
  Ethannel is sokat futottunk. Sokat számított számunkra a megfelelő kondi. A több kilométeres futás után önvédelemre tanított. Ő is boszorkánymester volt, de úgy gondolta nem árt, ha tudok egy-két önvédelmi fogást....
-A mágia nem elég! Mi van ha elveszik tőled?!? Ilyen esetekben is meg kell tudnod védeni magad!-mondta mindig mikor panaszkodtam.
Igaza volt. Mindig fontos voltam neki, az épségemmel együtt. Imádtam ezért. A halálom, halálunk előtti héten nagyon feszült volt. Nem tudtam miért. Ma már tudom, sejtem, hogy tudta, hogy jönni fognak. De mára már nem számít.
 A parkba jártam már. Alig áztam el.
Jó dolog a mágia. Sokkal gyorsabbak vagyunk tőle. Arról nem is beszélve, hogy pusztán a kezünkkel  is legyűrhetünk egy birkózót. Pontosabban, egy ember birkózót. Ugyanis a vámpírok és a vérfarkasok olyan erősek mint mi. A tündérek se gyengék, de az ő erejük nem testi erőben mutatkozik. A zombik és a szellemek ártalmatlanok, nem bírják elkapni az embereket. De nekünk nagyon is tudnak ártani. 
A parkban és a városban nem láttam más vagy hozzám hasonló élőlényeket. A mai napig...
-Merre, merre aranyom?-kérdezte egy szellem, abban a pillanatban, ahogy  rátértem az ösvényemre.
 Nem tudja, hogy boszorkánymester vagyok?!? Nem veszi észre? 
Bizonyára nem, mert akkor békén hagyna.
Bajban vagyok!
Ha használom a mágiát még több jön. Inkább nem. Majd úgy teszek mintha nem látnám.
Mentem tovább, de belerántott a vörös hajamba, amint elléptem mellette. Próbáltam rendületlenül haladni előre, de a szellem túl erőszakos volt. Ezúttal a karomat ragadta meg. Nem bírtam tovább.
A harag és a  félelem keveréke összegyűlt bennem. Abban a másodpercben amint rántott egyet a karomon, hogy a fák felé húzzon, kitört belőlem.
A mágia csattog, pattog a szellem testén. Elengedte a kezemet, és menekülni próbált. Halványodni kezdett a teste, és egy másodperccel később kámforrá vált.
Szaladtam, rohantam  a barlangomhoz, mielőtt utol érne a többi szellem. Nem juthattam be, elkéstem. Szembetaláltam magam egy tucat szellemmel.
Felém fordultak. Közelítettek. A lában a földhöz ragadt. Már csak pár méterre voltak tőlem. Teljesen lefagytam. Karnyújtásnyira  voltak már.
Most! Engedd el a mágiád!
Nem tudtam ki mondta, a fejembe szólalt meg a hang. Erre csak a boszorkánymesterek képesek. De nem láttam sehol se, csak a szellemeket.
Nem törődtem vele, nem érdekelt, hogy ki volt! Elengedtem. Az erő szétáradt az ereimben, és kitört a testemből.
A szellemek sorra váltak át csodaszép vörös rózsákká.   
 Hát....nem ezt akartam, de úgy látszik megteszi ez is. 
Eszembe jutott a hang,  nem tudom ki volt, de kíváncsi vagyok, hogy miért akart segíteni. Ezért...
Ki vagy? Hol vagy? Miért segítettél?

Tettem fel a kérdést, kérdéseket. Nincs válasz. Megint megkérdeztem, de ekkor már enyhe éllel a hangomban.

Sebastian. A nevem Sebastian. Mögötted.
Amint  "kimondta" , hogy mögötted, szélsebesen megfordultam.
Tényleg ott volt. Egy öreg, kidőlt fának támaszkodott. Úgy nézett ki mint a fiú a kávézóból. Bár kicsit mégis másként. Különös.
Sötét, vállig érő  haja az arcába hullott, szeme sötét, nagyon sötétbarna. Ajkai teltek, ránézésre puhák. Észrevehette, hogy bámulom, mert azok a telt ajkak csábos mosollyá húzódtak. A kora tavaszi időjáráshoz képest lengén öltözködött. Vagy két számmal nagyobb " I'm a sexi boy" feliratú pólóban, halászgatyában és tornacsukában feszített.
Hiába, nem próbál úgy csinálni, mintha csak egy kicsit is érdekelné a hideg. Vagy az, hogy milyen hatással lehet a lányokra.
Egész teste izmos, gondoltam a póló alatt még kockahas is van.
Sokáig bámulhattam, mert halkan megköszörülte a torkát.
Megráztam a fejem, és kinyitottam a szám, de a fiú belém folytotta a szót.
-Sebastian vagyok. Téged hogy hívnak?- tette fel a kérdést zavartan.
-Roxi. Miért segítettél? Még ha csak elmében is?- szögeztem neki a kérdést.
-Már, miért hagynám, hogy egy fajtársam meghaljon? Amúgy nem is láttam rajtad. Azt hittem, hogy egy egyszerű ember vagy- mondta Sebastian.-Amíg a szellem meg nem jelent, és kezdett el molesztálni- komoly hangon mondta, de látszott rajta, hogy alig bírja visszafogni magát.
-Mi ezen olyan vicces?- tettem fel a kérdést egy kicsit dühösebben, mint akartam.- Bocs, hogy nem akartam meghalni!- üvöltöttem, mert ekkor már nem bírtam visszafogni magam.-Ismét- de ezt csak suttogtam.
-Ismét? Azt hittem boszorkánymester vagy- mondta egy férfi hang, de nem a Sebastiané volt.
Egy fiú állt mellette. És ő már tényleg a fiú volt  a kávézóból.
Barna haja  rövidebb, mint Sebastiané, de nem sokkal. Szeme furán csillogott. Ugyanaz a ruha  volt rajta mint a kávéházban. Divatos farmere a csípőjére csúszott, pulcsija ujját felgyűrte. Cipője saras.
Hátra léptem egyet. 
-Hát te meg ki vagy?- tettem fel habozás nélkül a kérdést.
-Payton. Sebastian ikertestvére. Csak nem vagyok hozzá hasonlóan boszorkánymester. Már nem- mondta, és kivillantotta hegyes szemfogait.
Vámpír. Ez megmagyarázza a jéghideg ujjakat. Első látásra is rájöhettem volna, de nem tettem. Egy boszorkánymesterből született vámpír. Ilyet se láttam még!
-Ah-ha-bólintottam.- Kérdésedre válaszolva Payton, igen, boszorkánymester vagyok. Pontosabban egy feltámadt boszorkány- mondtam ki, de nem is figyeltem, hogy mit mondtam, és utólag belegondolva, és a fiúk reakcióját látva túl sokat.
- Mit csináltál?- kérdezték tökéletes összhangban. Aztán Sebastian csettintett egyet, mikor Payton intett.
   Biztos, hogy Payton a vezér, és van egy olyan belső megérzésem, hogy egy nagyon erőszakos vezérről van szó. 
-Jaj! Ne értetlenkedjetek már! Meghaltam! Ez van, nem tudok mit csinálni!  Anya a halála, halálunk előtt erős mágiát rakott rám, hála neki most nem a föld alatt fekszem.Két hete kiástam magam a síromból. Igen, jó  volt két évig szunyókálni, de most már elég volt. Értitek?- hadartam el egy szuszra.
Sebastian mágiát használt, hogy megtudja amit akar. És sikerült is neki.  A pajzsot elfelejtettem felrakni feltámadásom után.
Basszus!! Ilyen nincs!!  Anya ha élne, megfojtana!! Abba biztos vagyok!
A felismerés után már nem volt időm elfutni. A fiúk már ott is voltak mellettem, mielőtt futni kezdhetnék , és közre fogtak.
- Mit akartok?- megijedtem, de nem mutattam ki.
-Elviszünk a kastélyba. A Főnök eldönt mi legyen veled! Addig is viselkedj szépen!-mondta Payton, és volt olyan pofátlan is, hogy elmosolyodott.
Payton megint intett , Sebastian meg csettintett. És elindultunk.
Hát...... nekem is mennem kellett, Sebastiannak köszönhetően. 
A boszorkánymester motyogni kezdett a bajsza alatt. Nem értettem miről, csak egy két szót bírtam kivenni belőle, de nagyon nem tetszett, hogy halálról, mágiáról beszélt miközben engem vonszolt.
 Eluralkodott a pánik rajtam, mikor belegondoltam, hogy mit rejthet ez a két szó mondatba foglalva.
Felső testemet kicsavartam, de a kezemet erősen fogták, úgyhogy azt csak rángatni bírtam.
Erősek! Nagyon erősek! Ha csak egy lenne még csak, csak el tudnék menekülni, de mindjárt kettő?!? Semmi esélyem.
Azért még rántottam egyet-kettőt a karomon. Semmi se történt.
Illetve mégis. Payton megcsavarta, majd újra elengedte a kezem, de megint intett Sebastiannak. A fiú kelletlenül felém fordult és kétszer csettintett.
Sötétség vett körül. Elájultam.

Messze vihettek, mert még akkor is úton voltunk mikor kezdtem magamhoz térni. Payton a vállára dobott, és úgy cipelt mintha egy zsák lennék.
Éreztem hogy húz magába a sötétség. Mielőtt újra elért volna Anyura gondoltam. 
Anyura, aki megszült. Anyura, aki felnevelt. Anyura, aki ereje utolsó cseppjeit a védelmemre tette fel. Anyura, aki lehet, hogy a semmiért halt meg, mert lehet, hogy most én is elveszek. Ezúttal örökre...

1. fejezet

Nehéz munkát találni. Már napok óta alig eszem valamit. Amióta feltámadtam nem élek túl jó életet.

  Tizenkilenc éves vagyok. Két évvel ezelőtt meghaltam, de most hála szüleim mivoltjának élek. Két hete ástam ki magam a síromból, és azóta próbálok alkalmi munkákból megélni. Két éve jó életem, életünk volt. Anyám nagy hírű orvos volt, apám híres ügyvéd. De a "baleset" óta minden elúszott. Az életük, az életem. Még szerencsésnek mondhatom magam, hogy anya segíteni, menteni próbált halála, halálunk előtt. A gyilkosunk volt oly kedves, hogy szólt Peternek, a család közeli barátjának, hogy meghaltunk, temessen már el minket. Hogy ezt honnan tudom? Jó kérdés, a tudatalattim üzenhette. De a gyilkosunk arcára már nem emlékszem. Milyen kedves volt! Olyan segítőkész! Ha megtudom ki volt a gyilkosom, gyilkosunk, akkor az nagyon nem fog örülni nekem! A két kezemmel fogom a halálát okozni. Látni akarom a szenvedését halála előtt, a fájdalmat a szemeiben, a nyakán végig csordogáló vért, a ..........

-Roxi! Ne csak bámulj, menj és szolgáld ki a vendégünket! Nem azért fizetek, hogy csak bámészkodj!-mondta Clary, az ideiglenes munkahelyi főnököm.

Két napja dolgozom a kávéházban. Nem túl jó munkahely, nem is fizetik meg rendesen. Mindegy ez is több mint a semmi.

Mosolyt erőltettem az arcomra, és elindultam a négyes asztalhoz, ahol egy velem egykorú fiú ült.

Barna haja az arccsontjáig ért, igéző szeme sötétbarna, szinte fekete. Ruhája drága kinézetű, divatos farmer, bő pulcsi és deszkás cipő. Teste izmos, sokat kondizhat.

 A halálom előtt is ilyen fiúm volt. Nagyon hasonlított Rá. Én meg nagyon szerettem Őt. Ethan volt a mindenem, de a gyilkosom vele is végzett. Pedig milyen jó volt együtt. Az a sok együtt töltött pillanat, megannyi eltitkolt csókok. Mily sok időt töltöttünk együtt. De a gyilkosunk mindent tönkretett. Emlékszem Ethan pillantására, mikor mondta, hogy álljak félre. Szomorúan, védelmezően mondta ezt, és elém állt. És akkor a gyilkosunk......

-Bocs!Egy feketét  kérek, két cukorral-mondta a fiú a négyes asztalnál.

 Ma már másodszor szakítják meg a gondolataim, emlékeim áradatát. Nem bántam! Túlságosan is fájt a veszteség okozta fájdalom.

-Felírtam, pár perc és hozom-közöltem vele, majd visszamentem a  pulthoz, hogy elkészítsem a kávéját.

 Ismerős volt a fiú. Talán a régi gimimbe járt. Ki tudja már?!? Én nem az biztos.

Megcsináltam a kávéját, majd odavittem. Mosolyogva odaadtam neki. Ujjai az enyémhez értek. Jéghidegek voltak . Nem tudtam mire vélni, ezért nem foglalkoztam vele. Bár zavartan félre néztem.

Látva zavaromat mosolyogva ivott bele a kávéjába. Lenyelte a kortyot, lerakta a bögrét, és fizettet. Borra valót is adott. Rengeteget, vettem észre, mikor megszámoltam a pénzt a pultnál. Visszafordultam, azzal a szándékkal, hogy odamegyek a fiúhoz, de már nem volt ott. Fura.