1. fejezet

Nehéz munkát találni. Már napok óta alig eszem valamit. Amióta feltámadtam nem élek túl jó életet.

  Tizenkilenc éves vagyok. Két évvel ezelőtt meghaltam, de most hála szüleim mivoltjának élek. Két hete ástam ki magam a síromból, és azóta próbálok alkalmi munkákból megélni. Két éve jó életem, életünk volt. Anyám nagy hírű orvos volt, apám híres ügyvéd. De a "baleset" óta minden elúszott. Az életük, az életem. Még szerencsésnek mondhatom magam, hogy anya segíteni, menteni próbált halála, halálunk előtt. A gyilkosunk volt oly kedves, hogy szólt Peternek, a család közeli barátjának, hogy meghaltunk, temessen már el minket. Hogy ezt honnan tudom? Jó kérdés, a tudatalattim üzenhette. De a gyilkosunk arcára már nem emlékszem. Milyen kedves volt! Olyan segítőkész! Ha megtudom ki volt a gyilkosom, gyilkosunk, akkor az nagyon nem fog örülni nekem! A két kezemmel fogom a halálát okozni. Látni akarom a szenvedését halála előtt, a fájdalmat a szemeiben, a nyakán végig csordogáló vért, a ..........

-Roxi! Ne csak bámulj, menj és szolgáld ki a vendégünket! Nem azért fizetek, hogy csak bámészkodj!-mondta Clary, az ideiglenes munkahelyi főnököm.

Két napja dolgozom a kávéházban. Nem túl jó munkahely, nem is fizetik meg rendesen. Mindegy ez is több mint a semmi.

Mosolyt erőltettem az arcomra, és elindultam a négyes asztalhoz, ahol egy velem egykorú fiú ült.

Barna haja az arccsontjáig ért, igéző szeme sötétbarna, szinte fekete. Ruhája drága kinézetű, divatos farmer, bő pulcsi és deszkás cipő. Teste izmos, sokat kondizhat.

 A halálom előtt is ilyen fiúm volt. Nagyon hasonlított Rá. Én meg nagyon szerettem Őt. Ethan volt a mindenem, de a gyilkosom vele is végzett. Pedig milyen jó volt együtt. Az a sok együtt töltött pillanat, megannyi eltitkolt csókok. Mily sok időt töltöttünk együtt. De a gyilkosunk mindent tönkretett. Emlékszem Ethan pillantására, mikor mondta, hogy álljak félre. Szomorúan, védelmezően mondta ezt, és elém állt. És akkor a gyilkosunk......

-Bocs!Egy feketét  kérek, két cukorral-mondta a fiú a négyes asztalnál.

 Ma már másodszor szakítják meg a gondolataim, emlékeim áradatát. Nem bántam! Túlságosan is fájt a veszteség okozta fájdalom.

-Felírtam, pár perc és hozom-közöltem vele, majd visszamentem a  pulthoz, hogy elkészítsem a kávéját.

 Ismerős volt a fiú. Talán a régi gimimbe járt. Ki tudja már?!? Én nem az biztos.

Megcsináltam a kávéját, majd odavittem. Mosolyogva odaadtam neki. Ujjai az enyémhez értek. Jéghidegek voltak . Nem tudtam mire vélni, ezért nem foglalkoztam vele. Bár zavartan félre néztem.

Látva zavaromat mosolyogva ivott bele a kávéjába. Lenyelte a kortyot, lerakta a bögrét, és fizettet. Borra valót is adott. Rengeteget, vettem észre, mikor megszámoltam a pénzt a pultnál. Visszafordultam, azzal a szándékkal, hogy odamegyek a fiúhoz, de már nem volt ott. Fura.