14. fejezet

Reggel nagyon kába voltam.
-De fura álmom volt...az óceánparton voltam és...és Sebastiannal csókolóztam...-motyogtam.
Még gondolkoztam ezen, mikor eszembe jutott, hogy nem álom volt. Pipacspiros lettem az emléktől.
Mert jó volt. Boldog voltam. De rengeteg érv szólt, hogy miért ne legyek Sebbel. A gyilkosom a Házban van. Alig ismerem. Nem lenne jó összetörni a szívem, mert akkor ki se mozdulnék a szobámból, jobbik esetben. Rosszabbikban le is lépnék. És még sorolhattam volna. De vannak dolgok amiket egy másik listára írtam volna, ami afelől szólt, hogy jöjjek össze vele. Ne legyünk felszínesek, de tisztába vagyok vele, hogy milyen jól néz ki. Kedves, nem csak velem, másokkal is. Írhattam volna még mindenféle dolgot, köztük azt, hogy jó tanár, kitartó, stb., de nem tettem. Mert van egy-két dolog, ami fontosabb. Szeretek vele lenni, és ha még nem is vagyok szerelmes belé, akkor is nagyon tetszik.
Eldöntöttem, hogyha nem csak véletlen volt a tegnapi csók, akkor adok neki egy esélyt.
Ezzel a gondolattal másztam ki az ágyból, és indultam a fürdőbe. Rendbe szedtem magam, felvettem egy rövid farmert, egy zöld pólót, plusz a kihagyhatatlan Converse cipőt, kiegészítőnek mosolyogtam.
Bementem az ebédlőbe, de Seb nem volt ott. Megint Jace mellé ültem, és mágiatanról cseverésztünk reggeli közben.
Ebédig nem is találkoztam Sebastiannal. Akkor mellém ült. Étkezés közbe minden feléről beszélgettünk, de a srác hangját alig hallottam. A tekintetét viszont végig magamon éreztem.
Kaja után felmentem a szobámba a tankönyvekért, meg levittem azt a könyvet is, amelyiket olvastam, hogy szünetben folytathassam. Mikor leértem a könyvtár üres volt, és még volt 15 percem kezdésig. Kinyitottam a Tökéletes Kémiát (ez az a könyv) és folytattam a történetet.
Nem sokat olvastam még belőle, csak ott tartottam, hogy Alex vezetni tanítja Brittany-t, de nagyon tetszett. Csak sajnálom a srácot, hogy a szeme láttára ölték meg az apját.
Sebastian kereken két órakor érkezett. Közölte, hogy óra után beszélni akar velem.
Érdekes volt az anyag amit egészségtanon vettünk, de nem bírtam 100%-ban figyelni, folyton azon agyaltam, hogy mit akar mondani Seb. Nagyrészt máshol jártam gondolatban, de azt észre vettem, hogy Sebastian is máshogy viselkedik. Mintha zavarba lenne.
Az óra végén Seb indulni készült, de nem hagytam elmenni.
-Mit akartál mondani?
-Ja, tényleg...-megvakarta a tarkóját és az ajkát rágta. -Ami a tegnap estét illeti...
-Igen?
Két percig csend volt, majd sikerült összeszednie a gondolatait.
-Nah, arról van szó, hogy nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én tegnap boldog voltam...mármint az este...
-Hát...a rémálmot leszámítva én is -erre elmosolyodott.
-Ennek örülök. Mivel én jól érzem magam a társaságodba, és abból leszűrve amit te mondtál, gondolom te is az enyémbe...Nem lenne-e kedved órák után lejönni sétálni a partra?
-Jó ötlet...Benne vagyok.
Ettől a mondattól mintha megkönnyebbült volna, sőt, nagyban mosolygott.
-Úgy jó-e, hogy felviszed a könyveket, összekapod az edzéshez szükséges dolgokat, azokat levisszük a terembe, és utána megyünk?
-Legyen. Hol találkozunk?-mosolyogtam rá.
-A szobád előtt.
Miközben beszélgettünk kipakoltam. A Tökéletes Kémia is kikerült a padra. Seb is észrevette.
-Ezt olvasod?
-Aha.
-Tetszik?
-Imádom. Te olvastad már?
-Igen, de nem mond el senkinek.
-Mert?
-Mert, nem épp fiús könyv, jó, vannak benne olyan részek amik azok, de tudod, nagyrészt romantika.
-Aha, neked meg tetszett, és emiatt nem akarod, hogy más is megtudja. Talált(
-Igen-kérdőn nézett rám, mire leesett, hogy még mindig a válaszomra vár.
-Nyugi, nem tudja meg senki.
-Köszönöm.
A másik két óra hamar eltelt. Mikor végeztünk felmentünk a szobákba. Összeszedtem az edzőruhámat, elraktam a könyveimet, és mentem kinyitni az ajtót, ugyanis kopogtattak. Seb állt előttem, kezében egy táskával.
Csendben mentünk le az edzőterembe. Az ajtó melletti sarokba leraktuk a cuccokat, levettük a cipőket, és elindultunk.
Most egy másik ösvényen mentünk le a partra. A kinézete első beütésre, olyan volt, mintha egy kaland-filmből vették volna ki. Szikladarabok tarkították, és nagyon kellett figyelnem, hogy el ne essek. Egyszer megcsúsztam, de Seb elkapta a kezem és megtartott. Így, kézen fogva mentünk le a homokba, de ott se engedett el.

Közbe mindenféléről beszélgettünk. Mágiáról, a múltról, a Házba eltöltött időről, sportról, művészetről...
Végig nagyon jó kedvem volt, és Sebastianon is látszott, hogy ő is így érez.
Levezetett egy öbölbe, ahol már megengedte, hogy a vízbe gyalogoljak. Ő követett, nem akart elengedni.
Úgy sétáltam, hogy beljebb kerüljek. Térdig ért a víz. Ekkor már döntöttem. Lehajoltam, és Sebre csaptam a vizet. Ő visszafröcskölt. Játék közbe nem vettem észre, hogy mélyebb a víz. A köldökömig ért.
Mindkettőnk ruhájából csöpögött a víz. Ha már úgyis vizes vagyok, beljebb is mehetnék úszni-gondoltam. Sebastiannak is valami hasonló járhatott a fejébe, de valamiért nagyon vigyorgott.
A következő percben rájöttem.
Felkapott, a térdem és a hónom alatt tartva beljebb sétált. Mikor a válláig ért a víz megállt. Lejjebb ereszkedett. Belecsimpaszkodtam a nyakába. Eldobott. Volna, de erősen kapaszkodtam, így mikor előre hajított a kezem visszarántott és neki ütköztem. Felnevettem. Seb nem nevetett. Felnéztem rá.
A szemébe ugyanazt láttam, mint tegnap este, de volt még benne valami. A kezét óvatos, lassú mozdulattal a derekamra rakta. Az enyém még mindig a nyakába volt.
Egymás szemébe néztünk, és ekkor jöttem rá mi  volt a tekintetébe. Határozatlanság. Nem tudta, hogy megtegye vagy ne. Így hát én cselekedtem.
Tenyerem feljebb csúsztattam, fejét lejeb húztam, állam felemeltem és a szájához érintettem az ajkam. Épp, hogy csak hozzá értem, de utánam kapott. Közelebb húzott magához, mellkasához szorított. Ajkaival szétnyitotta az enyémet és elmélyítette a csókunkat. Derekamnál fogva felemelt, én meg a lábamat átkulcsoltam csípőjén, és így folytattuk a csókolózást.
-Menni kéne...-súgta két csók között.
Levettem a lábam, már egyedül is talpon maradtam volna, de nem engedett el. Még egyszer megcsókoltam, majd elhúzódtam.
-Menjünk-mondtam, bár nem sok kedvem volt.

-Jó -megcsókolt, majd megfordult. -Ugorj fel, kiviszlek.

-Mehet? -kérdeztem, és mikor bólintott felmásztam a hátára.

Lassan elindult, de én így untam magam. Elkezdtem rugdosni a vizet. Seb így állandóan "eső" alatt volt. Megunta, majd hirtelen leült. Mivel a hátán voltam mentem én is a víz alá. Egy ideig lent tartott, de mikor kapálózni kezdtem felállt, és tovább ment, mintha mi se történt volna. Nevetve billegtem a hátán jobbra-balra. Megbillent és hátra estünk. Zuhanás közben megfordult, így velem szembe volt. Csókot lehelt az ajkamra, majd felhúzott. Megfogta a kezem, majd szó nélkül tovább indult.

-Mit csinálunk edzésen?

-Hmm...mit szólsz futáshoz a part mentén?

-Oké, hány kilométer?

-Tíz, bírni fogod?

-Majd meglátjuk.

Térdig ért a víz már. Átpillantottam Sebre, és láttam, hogy ő is engem néz.

-Na mi van? Tetszik amit látsz?-kérdeztem kihívóan. Alaposan végigmért.

-Hát...Nem rossz. És neked?-vigyorgott rám.

Leplezetlenül megbámulhattam, kár lett volna kihagyni. A pólója rátapadt, kiemelte így izmait. A nadrág is ott tapadt, ahol kell. Ujjaimat forgattam, jelezve, hogy forduljon meg. Megtette. Hát...tetszett a látvány. Haja hátrasimult, kiemelte arcvonalát.

-Khm...nem panaszkodom-odamentem, megfogtam a kezét és húzni kezdtem a part felé. -El fogunk késni.

-Nem baj, én vagyok az edző-ó, az a mosoly.-Programváltozás. Kimegyünk, és így kezdünk futni, az önvédelmi részre megszáradunk és akkor csatlakozhatunk.

-Rendben.

Kimentünk, és elkezdtünk futni. Nem lett meg a tíz kilométer, de így is elfáradtam. Lassan sétáltunk vissza az ösvényre, természetesen kézen fogva. Így is értünk be a terembe, ahol a többiek meglepett tekintetét kellett állnunk.

13. fejezet

Egy hét telt el, és rémálomnak semmi nyoma. Sebastiannal úgy csináltunk, mintha mi se történt volna. A telekinetikát tökéletesítettem, a három magán tantárgyamat is megtanultam. Ami az edzéseket illeti, a többieknek igaza volt. Egész héten izomlázam kínzott, de mostanra elmúlóba volt. A rajzommal hétfő óta nemigen foglalkoztam, túlságosan lekötött, hogy azon gondolkozzak, ki volt a rémálmomba. A jelet azóta se láttam,  de volt egy olyan érzésem, hogyha megint meglátom előjönnek a gyilkossággal kapcsolatos emlékek álmomba.

Ezért ma, edzés előtt megint leültem a szökőkút peremére, és a jelképet kerestem. Meg is lett.

Néztem, néztem, de semmi se történt velem. Nem estem bele a kútba, mint álmomba. Ez a tény megnyugtatott, de tudtam, éjjel megint rémálmom lesz.

Felálltam, és besétáltam a terembe. Csak Seb volt bent.

Órákon kívül nem voltam vele egyedül, és a női megérzéseim szerint beszélni fogunk arról az estéről.

-Szia Roxi! Hogy, hogy ilyen hamar itt vagy?

-Szia! Unatkoztam, gondoltam megnézem ki van itt-hazudtam.

Seb bólintott. Láttam rajta, hogy valamit mondani akar, de nem sikerül megfogalmaznia a kérdést, ezért én törtem meg a csendet.

-Meg akartam már kérdezni, mit kerestél a folyóson mikor rémálmom volt?

-Felébredtem, és nem bírtam visszaaludni, ezért lementem sétálni egyet. Visszafelé jöttem, mikor meghallottalak.

-Értem. Nem tudod, miért nem bírtam talpon maradni?

-Szerintem a sokktól.

-De mikor tőled ijedtem meg, akkor arrébb tudtam futni.

-Akkor a védőösztön hajtott, hogy menekülj. Mikor rájöttél, nincs mitől félned, akkor ért utol a sokk. Ez természetes mindenkinél.

-Aha.

-Szasztok skacok!-jött be Jace.

-Sziasztok! Mizu?-és Alec.

-Semmi különös. Veletek?-kérdeztem.

-Semmi. Halálra unom magam- mondta Alec.-Nem akarsz Jace-vel küzdeni?

-Miért? Azt nem unalmas nézni?

-Viccelsz? Röhejes, ahogy küzdesz, Jace meg nem veszi komolyan, ezért vele küzdj, ne Sebbel.

-Felőlem-vontam vállat.- Jace?

-Benne vagyok Szívi!

Felálltunk a matracra és harcolni kezdtünk. Jace állt nyerésre, de beugrott egy trükk.

Telekinetika segítségével jobb horgot adtam neki. A saját kezével.

A meccsre figyeltem, de azért hallottam, ahogy Alec röhög. Jace teljesen ledöbbent, és mikor felocsúdott mágiát használt. És...itt jön a jó rész.

Gyomorszájba "vágtam" magam és összegörnyedtem, hogy ne látszódjon, röhöghetnékem van. Jace magabiztosan állt, kezeit maga mögé rakta. A saját csuklóját fogta, ezért erősítettem a szorításon, de csak úgy, hogy neki ne tűnjön fel. Felálltam és közelebb botorkáltam. Küzdőtársam azt tervezte, hogy kirúgatja a saját lábam, mágiával. El is indítottam a mozdulatot, de nem én estem össze végül. Ágyékon rúgtam, nem erősen, de nem is védekezett. Összegörnyedt és engem átkozott.

Alec a hasát fogva röhögött, és én is közel álltam ahhoz, hogy felnevessek, de csak mosolyogtam. Sebastian csodálkozva nézett rám.

-Te nem vágtad gyomron magad, csak tetetted. Igaz?

-Aha, mert?

-Mert Jace mágiát használt ellened, de te ellen álltál neki. Hogyan?

-Szó sincs ellenállásról, csak a pajzs megvédett.

-Milyen pajzs? Mi az igéje?

-Nem tudom, még Anyu tanította meg, de elfelejtettem.

-Akkor, most hogy védett meg?

-Valamelyik nap fura álmom volt- Seb kérdőn felvonta a szemöldökét.- Amiben 15 éves vagyok, és Anyu a védő igéket tanította. Ennek az egynek a szövege megmaradt, mikor felébredtem, gyors elmondtam, de mire lementem kajálni el is felejtettem.

-Aha, ez mindent megmagyaráz. De Roxi, tipped sincs milyen igét mondtál? Mert kivédted a mágiát.

-Nem tudom. Oké?-mordultam rá.

-Jó van, na. Majd rájössz.

Ennyibe maradtunk, edzésen nem is lett szóba hozva, de vacsoránál se.

Ma nem voltam kimerülve, de hamar ágyba bújtam. Már, ha  tíz óra annak számít.

Azzal a gondolattal aludtam el, hogy a mai álmomból megint kiderül valami a gyilkosságommal kapcsolatba. Helyes volt a megérzésem, aznap is rémálom gyötört.

Ugyanaz volt, mint az első, csak több részletet is láttam. A gyilkosokon fekete kommandós ruha, fekete bakancs, és olyan öv, ami megtartotta a fegyvereket. Apának a szívét golyó találta el, Ethant hátba dobták egy nagy késsel, az meg átment a tüdején. A támadókból ketten meghaltak, de azt nem tudom mitől. Azt, hogy engem kivel ütöttek le nem álmodtam meg.

Mikor a gödörben feküdtem, az tűnt fel, hogy Peteren ugyanolyan melegítő van, mint amiben találkoztam vele a Házba.

A feltámadásom után más volt. Az erkélyen voltam, mikor valaki meglökött hátulról. Átestem a korláton, és csak zuhantam, zuhantam.

Sikítva ültem fel az ágyamban.

Álmodtál, álmodtál, álmodtál-mondtam magamnak.

A szívem gyorsabban vert, az arcom könnyektől volt nedves, a ruhám az izzadságtól rám tapadt.

Egy hosszú, bő pólóba aludtam, meg egy olyan rövid shortba, hogy a felsőm eltakarta.

Elfogadhatónak találtam, ezért ebbe mentem le az udvarra. A szökőkúthoz nem akartam menni az álmom miatta. Az óceánnál döntöttem, így kerestem egy ösvényt és azon lementem a partra.

Elállt a lélegzetem, mert a partot megvilágította a telihold. Gyönyörű volt. A fénye csillogott a vízen, a hullámok a partot nyaldosták. A homokban azonban lábnyomok voltak és frissnek tűntek.

Követtem őket és az óceánt bámuló Sebastianhoz vezettek. Nem szólaltam meg, csak leültem mellé.

Közel hozzá, de nem annyira, hogy hozzá is érjek. Jó darabig csendben voltunk. Az óceánban gyönyörködtem, de éreztem, hogy Seb engem néz.

Utólag belegondolva, nem volt jó ötlet, ilyen csapzottan lejönni.

Végül ő törte meg a csendet.

-Rémálom?- bólintottam. -Pont egy hete volt az előző is, nem?- megint csak bólogatok.- Miről?

Kivártam egy percet, és csak utána válaszoltam.

-Ugyan az, csak részletesebb- kibuggyant egy könnycsepp.

Miért? Miért kellett megint azt álmodnom? Miért jöttem le? Miért ültem le mellé? És miért kell sírnom, valahányszor este találkozok vele?

Sebastian is észrevette, nem néztem rá, de tudtam, mert a hangja ellágyult, mikor megszólalt.

-Mi volt részletesebb?

-Láttam a gyilkosok ruháit...-újabb könnycseppek folytak végig az arcomon.- és...és, hogy mi végzett Apuval, Ethannel és Anyuval-nem zokogtam, csak szipogtam, de ez is elég volt ahhoz, hogy Seb átöleljen.

-Nem is sejtem, milyen érzés ha a szemed előtt végeznek a szeretteiddel, de tudom mit érzel...-nem tudom, mit értett pontosan ez alatt, de hangja arra késztetett, hogy a szemébe nézzek. -Nekem is meghalt az édesanyám, nem sokkal az után, hogy bekerültem a Házba-azok a gyönyörű szemek fájdalommal voltak tele.

-Sajnálom-úgy éreztem, most én vagyok soros a vigasztalásban, ezért szorosabban öleltem.

A csend hosszúra nyúlt, csak a hüppögésem hallatszott. Végül Seb törte meg.

-És tudod ki tette ezt a családoddal?-izmaim megfeszültek, mire ringatni kezdett.

-Nem-ez volt az igazság.

Elfordultunk, mindketten a vizet bámultuk. Elmúlt a sírhatnékom, de a szemem még könnyes volt.

Megéreztem, hogy Seb mondani akar valamit. Felé fordultam. Ugyanabban a pillanatban ő is így tett.

Szemem az állával volt egy magasban, ajkai milliméterekre voltak csak a homlokomtól. A szempilláim alól néztem fel a szemébe. Ő is engem nézett.

Felemelte a kezét, óvatosan megfogta a fejem, és hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.

Felemeltem az állam, így a szemébe tudtam nézni.

A tekintete megváltozott. Nem bírtam kiolvasni, hogy mi van benne. Eltökéltség? Vágy?

Fejét lejjebb engedte, ajka nagyon közel volt az enyémhez. A levegőt amit kifújt, én lélegeztem be.

Tekintete fogva tartotta az enyémet. Tenyerét hátrébb csúsztatta, így a nyakamat is megtámasztotta.

Szemeit lehunyta, ajkát enyémre tapasztotta. Megcsókolt és én visszacsókoltam.

Valami, mélyen, legbelül lángra lobbant bennem. Égetnie kellett volna, de csak jóleső melegséggel árasztott el.

Sebastian a hajamba túrt, de csókja még mindig lágy, gyengéd volt. Kezem nyaka köré fontam. Ajkaink szétváltak, hogy levegőhöz jussunk, majd újra összetapadtak.

Boldog voltam, igazán boldog, a szülinapom óta először.

Éreztem, hogy Seb alig kap levegőt, és bennem is kevés volt az oxigén. Elfordítottam a fejem, mellkasára fektettem, és átkaroltam a hátát. Ő a derekamat ölelte izmos karjaival, fejét a fejemre rakta.

Sokáig ültünk így, békés csendben, mintha természetes lenne, hogy hajnalba a parton ülünk.

Elaludtam, csak akkor riadtam fel, mikor Sebastian a karjaiba kapott, hogy felvigyen a szobámba. Bágyadtan rámosolyogtam, ajkához érintettem ajkam, majd a vállához szorítottam a fejem. Erősen tartott, s ez megnyugtatott. Ismét elaludtam.

12.fejezet

Biológián, ahogy Sebastian megmondta, a gombákról tanultunk.
Vannak érdekesebb dolgok is a bioszban, de ez is tetszett. Se nem növény, se nem állat. Érdekes.
Óra után volt még egy órám edzés előtt. Úgy döntöttem, fél órát dolgozok még a rajzomon, utána megyek átöltözni, és önvédelem előtt kiülök a kertbe. Így is tettem. A kandalló tökéletes lett, a mellette álló polcokat is felvázoltam.
A szobámba átöltöztem egy sztreccs, zöld trikóba, egy bő, de alul gumizott melegítőbe, meg egy sportcipőbe.
Lekocogtam a kertbe, és leültem a szökőkút szélére. Nézelődtem, gyönyörködtem a tájba, mikor valami megragadta a figyelmemet.
A kastély falán, négy kőbe vésték, és egy jelkép lett belőle. Egy nyomtatott, 3D-s P betű, tüskés dróttal vagy indával körbefonva.

Láttam már ezt, a 17.  szülinapomon ráadásul. Most vagy a torta dobozán, vagy nem tudom, de ott volt azon a végzetes napon.

Az agyalásomból Seb rántott vissza.
-Szia! Nem jössz? Pár perc és kezdünk.
-Ja! Megyek-felálltam és odamentem. -Pontosan mit is takar ez az edzés?
-Hát, erősítő feladatokat, meg önvédelmi fogásokat. Szerintem én leszek az edződ, de lehet, hogy Pay.
-Payton?-Ne, ne, csak ezt ne. -Nem lehetnél te? Nem igazán csípem a tesód.
-Lehet róla szó!- ravaszul elmosolyodott. -Nekem adod a kandallóról készült rajzod és akkor beszélek Főnökkel-nyújtotta a kezét.
-Megbeszéltük- belecsaptam, és megráztam.
-Gyere, mert tényleg elkésünk.
-Menjünk-miközben mentünk feltűnt, hogy Seb nagyon önelégülten vigyorog.
-Mi történt? Minek örülsz ennyire?
-Jah, kaptam ingyen egy rajzot. Ha nem felejtettél volna el valamit, rájöttél volna, hogy átvertelek.
Mi a...? Oh...igaza van! Tegnap mondta, hogy ő lesz az edzőm.
-Oh, te...te...
-Igen?
-Ah...semmi, inkább semmi.
-Azt akartad mondani, hogy zseninek, ravasznak, ráadásul bámulatosnak tartasz, ugyanis csak dadogsz itt- még önelégültebben vigyorgott, ha lehetséges ez.
-Egoista!-morogtam, mert arról nem kell tudnia, hogy egyetértek vele.
-Egoista? Ez nem igaz, csak tisztába vagyok az értékemmel.
Ráöltöttem a nyelvem, és elszaladtam az épület felé. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek, de nem akartam káromkodni.
Seb nevetve futott utánam, s mikor utol ért megragadta a derekam, és a vállára dobott.
Ezt a fogást meg kell majd tanítanod!-üzentem Sebnek gondolatban, mert a döbbenettől megszólalni se bírtam.
Természetesen! Ezt is, meg még egy csomó másikat- válaszolt.
Megpróbáltam leszállni, de erősen tartott. Röhögve értünk az épülethez. A többiek már ott voltak. Hangosan fütyültek, meg tapsoltak, mire Seb lekapott a válláról, megfogta a derekam és színpadiasan meghajolt. Én ugyanígy tettem.
Pontban hat órakor elkezdődött az edzés. Sebastian lett a személyi edzőm, úgy ahogy előző nap megmondta.
Az edzésről röviden annyit, hogy holnap izomlázam lesz, a többiek szerint legszívesebben ki se kelnék majd az ágyból.
A vámpíroknak 30 km. futás volt a bemelegítés, nekünk, nem vérszopóknak 10 km.
Na, már most, én régen se voltam élsportoló, de két éve nem is volt rendes edzésben részem. Mindegy.
Utána rengeteg fekvőtámaszt, felülést stb. kellett csinálnom. A tíz perc szünet nekem nem volt elég. Az óra második részében Sebastian egyszerű ütéseket és rúgásokat mutatott. Ez még nem is tűnt olyan rossznak, csak aztán alkalmaznom is kellett őket. Finoman fogalmazva, ügyetlen voltam.
Holnap tuti zöld foltokkal leszek borítva -jutott eszembe két percenkét.
Vacsora közben majdnem bealudtam. Étkezés után gyors letusoltam, majd bedőltem az ágyba és elaludtam.
De nem volt akkora szerencsém, hogy békés, álmatlan éjszakám legyen. Nekem pont aznap este kellett, hogy rémálmom legyen.
Tizenhét éves voltam. A születésnapomat ünnepeltem a szüleimmel meg Ethannal. A tortát ettük épp, mikor egy fekete kocsi gurult a felhajtónkra. A P betűs jelkép rajta volt. Négy pasas szállt ki belőle, de az arcukat nem láttam, homályosak voltak. Becsengettek, apu meg ajtót nyitott. Se szó, se beszéd, bejöttek a nappaliba és fegyvert rántottak. Anya pajzsot húzott, de átjöttek rajta. Megölték apát, majd Ethant. Anyát célozták, de ő megállította az időt. Védő mágiát mondott, és felém irányította az erejét. Az erő miatt elestem, de még láttam, hogy anya mellhasából egy tőr állt ki. Aztán valaki fejbe vágott. Elájultam.
Felébredtem, de csak annyit láttam, hogy Peter földet lapátolt rám. Egy gödörbe feküdtem. Azt hitte meghaltam. Tiltakozni akartam, de nem bírtam kinyitni a szám. Aztán sötétség vett körül.
Két évvel később kiástam magam. Eltelt két hét. Payton és Seb elhozott a Házba. Kint ültem a szökőkút peremén. Megint megláttam a jelképet a falon. A szívem gyorsabban vert a mellhasamban. Valaki hátra rántotta a vállam, a fejemet lenyomta a víz alá. Fulladoztam. Ütöttem, vágtam, de nem bírtam szabadulni. Egy nagyot löktem magamon és felültem. De ekkor már nem az álomba voltam.
Csak egy álom volt. Álom volt -kántáltam magamban.
Mikor lenyugodtam vettem észre, hogy egy férfiú ült az ágyamon, és engem nézett.
Azt hittem még mindig álmodom, ezért felsikítottam.

A pasas a hangra felugrott és a számra tapasztotta a kezét. Próbáltam elhúzni a fejem, de erősen fogott. Megharaptam, mire mögém került, lefogta a kezeimet, majd összeszorította az álkapcsom. Fájt. Jobban küzdöttem, de nem engedett a szorítás. Hátra rántottam a fejem, halk reccsenést hallottam. Majd egy hangot a fejemben. Káromkodott, utána gyógyító igét mondott. Éreztem a mágiát.
Annyit legalább tudok, hogy boszorkány.
Roxi! Roxi!
Tudja a nevem-gondoltam. Még erőteljesebben küzdök.
Nyugodj meg! Én vagyok az! Sebastian vagyok!
Erre megnyugodtam, legalábbis úgy csináltam. Mikor engedett a szorításon felugrottam, és arrébb futottam.
-Roxi nyugi! Nem lesz semmi bajod!
-Mit keresel itt? -kérdeztem. Nem válaszolt rá.
-Mit álmodtál?
Most én nem válaszoltam. Lefagytam. Megrémültem, mert eszembe jutott az álom.
A gyilkosom, gyilkosunk itt van. A Házba-biztos voltam benne. A jelképről eszembe jutott a szülinapom, de nappal nem emlékeztem. A tudatalattim megint üzent. Reszketni kezdtem. A lábaim elgyengültek a rémülettől. Elterültem a padlón. Magzatpózba húztam magam, de a reszketés nem múlt el.
Nem! Nem! Lehetetlen! Nem! Nem! Nem halhatok meg megint! Nem!
-Roxi! Roxi!- Seb hangja rántott vissza. Rémült volt. Én is. Lassan lépkedett felém. Én ülő helyzetbe tornáztam magam és kúsztam hátrébb.
Nem valószínű, hogy ő volt, de nem tudhatom.
-Hé! Hé! Roxi! Mi a baj? Mit álmodtál?
Tudja, hogy mit álmodtam. Biztos olvasott a gondolataimban. Meg van rémülve. Rájöhetett, hogy tudom, valaki a Házból ölt meg. Vagy csak értem aggodik.
-Halált. Halált-válaszoltam csendesen. Kigördült egy könnycsepp a szememből.
Seb közelebb jött. Tekintete ellágyúlt. Nem menekültem. Ha meg akarna ölni bármikor megtehette volna.
Látta, hogy nem megyek arrébb, ezért leült mellém és megölelt. Megnyugtató szavakat suttogott. Ez annyira Anyára emlékeztetett, hogy zokogni kezdtem. Közelebb húzott, erősen tartott. A vállához nyomtam a homlokom, a nyakába kapaszkodtam.
Sírtam. Szüleim emlékére, Ethanért. Sebastian eközben ringatott, nyugtatgatott.
-Semmi baj. Minden rendben. Csak álmodtál- és ekkor esett le, hogy nem tudja, hogy tudom. Megkönnyebbülten válaszoltam.
-Tudom! Csak...csak újra láttam a 17. születésnapomat-többet nem bírtam kinyögni, mert megint zokogni kezdtem.
-Hé! Nyugalom-egy kicsit csöndben maradt, majd megkérdezte, mi történt akkor.
Nem tudja. Ő nem lehet a gyilkos.
-A tortámat ettük, mikor csöngettek. Apu ajtót nyitott, négy pasas bejött. Megölték Apát, majd Ethant. Utána Anyát meg engem. Láttam...láttam meghalni őket-a könnyek megint kitőrtek.
Seb csöndben emésztette a hallottakat.
-Sajnálom! Nem tudtam.
Nem szólalt meg, és én se törtem meg a csendet, de nem volt kínos.  Sőt, inkább megnyugtató. Seb még mindig erősen tartott. Jól esett, a karjaiban biztonságba voltam.
Elmúlt a pánik, béke szállta meg minden porcikámat. Már tisztán tudtam gondolkozni, és eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom, mit keres itt Sebastian.
-Miért voltál itt, mikor felriadtam?
-A folyosón voltam, mikor hangokat hallottam. Először csak nyöszörgést, majd mintha valaki az ágyát püfölné. Gondoltam megnézem mi a baj. Utána láttam csak, hogy álmodsz.
-Mért nem keltettél fel? Nem láttad, hogy rémálmom van?
-De, mert már akkor is sírtál, meg lehetett látni a rémületet az arcodon. Felkelteni meg azért nem keltettelek fel, mert ha nem fejezed be az álmod, holnap újra meg fog történni.
-Ez esetben köszönöm!- halványan elmosolyodtam.
-Amúgy ki az az Ethan? Testvéred?
-Nem, a barátom volt- Seb karja megfeszült körülöttem. Ezt nem tudtam hova tenni.
-Lassan egy órája itt ülsz velem. Jót tenne neked is, ha visszamennél aludni. Én is megpróbálok majd.
-Jó. Rendben leszel?
-Igen, köszönöm. Mindent- megpusziltam és felálltam. Csakhogy kicsúszott a lábam.
Seb velem egy időben kelt fel. Ennek, meg gyors reflexeinek köszönhetően elkapott, és újra talpra állított. Megint összecsuklottam, mire megint elkapott, csak ezúttal nem megállni segített. Egyszerűen a karjaiba kapott, és az ágyamhoz vitt.
Nem volt időm azon agyalni, mi van velem, (mert nem tudtam miért nem birok talpon maradni.) mert Seb már bele is rakott az ágyamba, és betakargatott.
-Jó éjszakát!- nyomott egy puszit a homlokomra és visszament a saját szobájába.
Sebastiannak hála újra elaludtam, ezúttal békésen.

11.fejezet

Az edzőteremben először a késeket próbáltam felemelni, de nem jártam sikerrel. Az óra végére teljesen kiakadtam. Összesen annyit értem el, hogy a legkisebb kést egy centivel arrébb csúsztattam.

-Roxi!-szólított meg Seb, mikor leroskadtam egy matracra.

-Mond!-nyögtem letörten.

-Nyugi! Ez nem a világ vége. Egész héten ezt fogjuk gyakorolni, majd belejössz! Nekem két hét után sikerült csak megcsinálnom. Most mégis én vagyok az egyik legjobb boszorkány a Házba.

Van itt önbizalom! Nem is kevés!-gondoltam, de helyette csak ezt mondtam:

-Komoly? Csak két hét után?

-Aha, de mint látod, most már sikerül. Szóval, ne add fel! Menni fog!-nagyon le lehetek törve, ha ennyire biztat. 

-Jó! A következő órán is ezt csináljuk?

-Igen. Még 10 percet pihenhetsz, utána folytatjuk.

-Oké!- mosolyogtam rá.

Ledőltem a matracra, és ott is maradtam a szünet végéig. Órán megint nem értem el túl sok mindent, de Sebastian szerint fejlődőképes vagyok.

Ebéd előtt volt még 10 percem, ezért felmenetem a szobámba, letusoltam, és tiszta ruhát vettem fel. Egykor már az ebédlőnél voltam, Az asztalnál csak Jace, Sebastian és Alec ült. Leültem Seb-vel szembe, így Jace mellé kerültem.Ő máris odafordult hozzám.

-Szervusz Szépségem! Mi újság?

Valakinek nagyon jó kedve van.

-Szia Jace! Semmi különös, veled?-ragadósnak bizonyult a mosolya, ugyanis rámosolyogtam.

-Megkért a Főnök, hogy segítsek neki egy kicsit. Te hogy haladtál? Mit tanultatok?

-Telekinetikát, de nem igazán megy-muszáj volt grimaszolnom, mikor eszembe jutott, mennyire nem.

-Majd belejössz!- egy tábla csokit rakott elém, és felém fordítja az arcát.-Vigaszdíj!

Leesett, hogy puszit vár, ezért nyomtam egy cuppanósat az arcára.

-Köszi! Ha mindig kapok egy táblával nem is lesz fontos megtanulni-vigyorogtam rá.

-Dehogynem! Mert ha jól teljesítesz, akkor két táblával kapsz.

-Megvesztegetsz? Mert ha igen, bejött.

-Nem, nem megvesztegetlek, hanem ösztönözlek. Csak nagyon ravaszan!-kacsintott rám.

-Köszi!-hálásan rámosolyogtam.

Megjöttek a többiek, és megebédeltünk. 

A kaja isteni volt! Gyümölcsleves, palacsinta, és...és desszertek fagylalt. Mmm...már a koszt miatt megéri itt lenni. 

Két órakor a könyvtárban találkoztam Sebastiannal. Első óránk egészségtan volt. Átvettük, hogy hogy kell a mélyebb vágásokat kitisztítani és bekötni. Óra végén elpakoltam a könyveimet, és elővettem a irodalom felszerelésemet, mikor Seb lépett mellém.

-Jól dolgoztál, látszik, hogy érdekel. Ha már eleget tudsz, akkor majd mágiával lehetővé teszem, hogy megmutasd gyakorlatban is megy-e.

-Köszi! Az jó lesz!

-Menj, használd ki a szüneted!

Rámosolyogtam, és elővettem a vázlatfüzetemet, meg a puha-hegyű ceruzáimat.

Seb indulni készült, de mikor meglátta, hogy mit tartok a kezembe megtorpant.

-Szereted a művészetet?

-Igen, bár nem vagyok valami profi. Régen, Lena-val sokat lógtam, és ő tanított meg arra amit most tudok-keserűen elmosolyodtam.

Szép idők voltak. Kár, hogy csak voltak.

-Ki az a Lena?

-A legjobb barátnőm volt. Miután meghaltam hazaköltözött a szüleihez, és ott folytatta a tanulmányait.

-Sajnálom. Biztos nagyon jó fej volt.

-Igen. Mindegy. Ő megtanított, én meg gondoltam használom ezt a tanítást ahhoz, hogy  lerajzoljam a könyvtárat.

-Értem. Akkor nem is zavarok. Óra előtt három perccel itt vagyok-intett és elment.

A rajzolásra koncentráltam. A kandallót vettem célba, meg a körülötte lévő polcokat. Először csak a kandallót rajzoltam meg. De ez csak kontúr volt. Majd a többi szünetbe befejezem, döntöttem el, mikor belépett Sebastian egy könyvvel a hóna alatt.

-Szia! Ma Mark Twaintól fogjuk venni a Tom Sawyer kalandjait. Olvastad már?

-Igen, még általánosba.

-Jó, akkor nem beszélünk róla, hanem van fél órád, írj egy fogalmazást.

-Milyen hosszú legyen?

-Egy oldal minimum, de ha megy több is, akkor várom. Jó munkát-elindított egy stoppert a kezébe, majd ismét olvasni kezdett.

Írjak egy fogalmazást, úgy, hogy 5-6 éve olvastam a történetet? Lehetetlen.

Felálltam, és elindultam ahhoz a polchoz, amelyiken a könyv lehet. Éreztem, hogy Sebastian figyel, de nem fordultam meg. Megfogtam a könyvet, és visszaültem. 25 perc alatt összeütöttem egy másfél oldalas fogalmazást. A maradék öt percben átnéztem. Sebastian megnézte a stoppert, és intett, hogy adjam oda. Megtettem.

Csendben olvasta, fel se nézett. Szerintem már 2-3 perce csak nézte a lapot, ezért megtörtem a csendet.

-Na?-erre már odafordult hozzám, és vakargatni kezdte az állát.

-Nem rossz, nem rossz.

Nem rossz? Szerintem elég jó lett, ahhoz képest, hogy csak fél órát kaptam.

Sebastian láthatta az arckifejezésemet, mert elmosolyodott.

-Nem rossz, de szerintem jobbat is tudsz. De ahhoz képest, hogy rég olvastad jó lett.

-Kösz!-Hogy el tudja venni az ember kedvét egy ilyen megjegyzés!

Mintha csak a gondolataimban olvasna (amit lehet, hogy meg is tett),  megjegyezte:

-Ne menjen el a kedved! Holnap a Szentivánéji álom  lesz a téma. Vidd el a könyvet, ha fel akarsz készülni.

-Ez az!-üvöltöttem, mire Sebastian úgy nézett rám, mintha nem lennék normális, ezért hozzátettem.-Imádom azt a könyvet!

-Szereted Shakespear-t?

-Aha, kedvencem. Miért? Te is?

-Aha, nagyon jól írt.

-Akkor a holnapi óra gyorsan el fog telni-őszinte mosolyt villantottam rá.

-Szerintem is. Biológián a gombákról fogunk beszélni. Remélem tudsz valamit róluk.

-Egy-két dolgot igen.

-Jó, 15 perc múlva találkozunk.

A szünetben megint rajzoltam. Ezúttal a kandallót alaposabban figyeltem meg, és vittem fel a lapra.. Ezzel el is ment a teljes szünetem.

10. fejezet

Vacsora után felmenetem a szobámba, majd letusoltam. Mire végeztem már nagyon álmos voltam, ezért csak felhúztam az órám és lefeküdtem aludni.

Reggel nagyokat ásítva másztam ki az ágyból. Beálltam a zuhany alá, és hideg vizet engedtem magamra, hogy felébredjek. Elértem a kívánt hatást, és elkezdtem készülődni.

Farmer, bő-póló, Converese csuka. Megfésülködtem, felkötöttem a hajam, és kész is lettem.

Még csak fél nyolc volt, ezért fogtam a naplóm és kiültem az erkélyre. Leírtam, hogy mi történt tegnap, majd elraktam, és lementem az ebédlőbe. Az ajtó előtt összefutottam Sebastiannal.

-Jó reggelt, Roxi!- üdvözölt vidáman.

-Neked is!-mosolyogtam rá.

-Miért mérgelődött tegnap Payton? Nem tudod?

-Payton? Tegnap? Ja, miután elpakoltam elkezdtem zenét hallgatni, csak a ritmus magával ragadott és táncolni és énekelni kezdtem. Jace meghallotta, bejött, és ő is táncolni kezdett. Aztán csatlakozott Alec, Abby és Sarah is. Majd megjelent a tesód, leteremtett és elhúzott-foglaltam össze.

-Ja, vagy úgy! Legalább jó számra énekeltetek?

-Aha, először Shakirára, majd a Pussycat Dolls- Hush, Hush követte.

-Miről maradtam le! Máskor szólj, ha buli van!
-Úgy lesz!-vigyorogtam rá.
-Gyerünk, menjünk reggelizni-kinyitotta az ajtót.-Hölgyeké az elsőbbség-intett, hogy menjek. Bementünk.
Reggeli közben megbeszéltük még egyszer, hogy mikor mi lesz, majd mindenki ment dolgára.
Fél órám volt még a mágiatanig, ezért felmentem a szobámba. Zenét hallgattam egy darabig, majd összeszedtem a tanuláshoz szükséges dolgokat és elindultam a könyvtárba.

-A héten a telekinetika lesz a tananyag-mondta Sebastian, aki már a könyvtárba várt.
-Valami rémlik, de pontosan mi is ez?-kérdeztem, mert tudom, hogy használtam már, de nem emlékszem( mily meglepő), hogy mikor és mire.
-A telekinetikát akkor használjuk, ha érintés nélkül szeretnénk valamit megmozdítani. Ez harc közben nagyon hasznos képesség, mert el tudod venni a másik fegyverét.
-Aha, és elmélet is lesz?-ráncoltam a homlokom.
-Igen, meg fogod tanulni, hogy mikor, és ki használta ezt a módszert elsőnek, és, hogy hogy terjedt el.
-Szóval kell a történelme, de csak ezt fogjuk tanulni mágiatanon?
-Nem csak-kihangsúlyozta a második szót.-történelmet, de mire azt is megtanulod te se fogod azt mondani rá, hogy csak-gúnyosan rám vigyorgott.- De egyébként egész héten ezt a technikát fogjuk gyakorolni, és végig fogod a történelmi korokban is követni. Minden napra egy század. És majd, ha olyan szinten leszel már, akkor varázsigéket fogsz tanulni és elsajátítani a használatát.
-Jól van, na! Nem kell gúnyolódni! Kezdjük akkor-ahogy ezt kimondtam Jace lépett be a könyvtárba.
Csak azért jött, hogy szóljon, ma nem tud segíteni, mert Peter adott neki munkát, majd távozott is.
-A könyvben kezd az olvasást, a 7. oldaltól a 18.oldalig. Ha kérdésed van szólj-kényelmesen elhelyezkedett, és elővett egy könyvet.
-Rendben-felelem és elkezdem.
Az óra végére végeztem vele, meg is emésztettem, a kérdéseimet is feltettem. A szünetben a könyveket nézegettem. Meg kellett állapítanom, hogy rengeteg új könyv meg van véve. Meg is csináltam a listát, amit a falamra tűzök majd.
Elkezdődött a második órám. Sebastian hosszasan magyarázta, hogy tudom majd a harmadik órában alkalmazni ezt a technikát. A füzetbe le is kellett írnom (sokkal rövidebben, mint ahogy elmondta), hogy hogy kell majd tennem:

Telekinetika

1. El kell képzelni azt a tárgyra, amelyet meg akarod mozdítani.

2. Egy láthatatlan kézzel érte kell, hogy nyúlj.

3. Ezzel a kézzel megemeled, (arrébb rakod, arrébb csúsztatod stb.) attól függően, mit akarsz vele.

4. a) Ha le akarod rakni, avagy a mozgást megállítani csak el kell képzelni, hogy óvatosan megteszed.

    b) Ha pl. harc közben vagy, és nincs időd foglalkozni azzal, hogy mi lesz a tárgy sorsa, csak elengeded a képet a fejedből.

Fontos: a képet magad elé kell képzelned, nem elég csak rágondolni.

Ez így nem is tűnt nehéznek. A következő órán kiderült, hogy nem volt igazam.