2. fejezet

A műszakom lassan letelt, és indultam "haza".
  A "haza" alatt egy barlangot értek amit mágiával lakhatóvá tettem. Egy kőágy, sziklapolc, kis asztal.
Futva indultam, mert esni kezdett. A park ahol meghúztam magam pár utcányira van innen. Ha elég gyors vagyok nem ázom el teljesen.
Gyorsabb sebességre kapcsoltam. Gondolataim is szélsebesen visszaszaladtak a múltba....
  Ethannel is sokat futottunk. Sokat számított számunkra a megfelelő kondi. A több kilométeres futás után önvédelemre tanított. Ő is boszorkánymester volt, de úgy gondolta nem árt, ha tudok egy-két önvédelmi fogást....
-A mágia nem elég! Mi van ha elveszik tőled?!? Ilyen esetekben is meg kell tudnod védeni magad!-mondta mindig mikor panaszkodtam.
Igaza volt. Mindig fontos voltam neki, az épségemmel együtt. Imádtam ezért. A halálom, halálunk előtti héten nagyon feszült volt. Nem tudtam miért. Ma már tudom, sejtem, hogy tudta, hogy jönni fognak. De mára már nem számít.
 A parkba jártam már. Alig áztam el.
Jó dolog a mágia. Sokkal gyorsabbak vagyunk tőle. Arról nem is beszélve, hogy pusztán a kezünkkel  is legyűrhetünk egy birkózót. Pontosabban, egy ember birkózót. Ugyanis a vámpírok és a vérfarkasok olyan erősek mint mi. A tündérek se gyengék, de az ő erejük nem testi erőben mutatkozik. A zombik és a szellemek ártalmatlanok, nem bírják elkapni az embereket. De nekünk nagyon is tudnak ártani. 
A parkban és a városban nem láttam más vagy hozzám hasonló élőlényeket. A mai napig...
-Merre, merre aranyom?-kérdezte egy szellem, abban a pillanatban, ahogy  rátértem az ösvényemre.
 Nem tudja, hogy boszorkánymester vagyok?!? Nem veszi észre? 
Bizonyára nem, mert akkor békén hagyna.
Bajban vagyok!
Ha használom a mágiát még több jön. Inkább nem. Majd úgy teszek mintha nem látnám.
Mentem tovább, de belerántott a vörös hajamba, amint elléptem mellette. Próbáltam rendületlenül haladni előre, de a szellem túl erőszakos volt. Ezúttal a karomat ragadta meg. Nem bírtam tovább.
A harag és a  félelem keveréke összegyűlt bennem. Abban a másodpercben amint rántott egyet a karomon, hogy a fák felé húzzon, kitört belőlem.
A mágia csattog, pattog a szellem testén. Elengedte a kezemet, és menekülni próbált. Halványodni kezdett a teste, és egy másodperccel később kámforrá vált.
Szaladtam, rohantam  a barlangomhoz, mielőtt utol érne a többi szellem. Nem juthattam be, elkéstem. Szembetaláltam magam egy tucat szellemmel.
Felém fordultak. Közelítettek. A lában a földhöz ragadt. Már csak pár méterre voltak tőlem. Teljesen lefagytam. Karnyújtásnyira  voltak már.
Most! Engedd el a mágiád!
Nem tudtam ki mondta, a fejembe szólalt meg a hang. Erre csak a boszorkánymesterek képesek. De nem láttam sehol se, csak a szellemeket.
Nem törődtem vele, nem érdekelt, hogy ki volt! Elengedtem. Az erő szétáradt az ereimben, és kitört a testemből.
A szellemek sorra váltak át csodaszép vörös rózsákká.   
 Hát....nem ezt akartam, de úgy látszik megteszi ez is. 
Eszembe jutott a hang,  nem tudom ki volt, de kíváncsi vagyok, hogy miért akart segíteni. Ezért...
Ki vagy? Hol vagy? Miért segítettél?

Tettem fel a kérdést, kérdéseket. Nincs válasz. Megint megkérdeztem, de ekkor már enyhe éllel a hangomban.

Sebastian. A nevem Sebastian. Mögötted.
Amint  "kimondta" , hogy mögötted, szélsebesen megfordultam.
Tényleg ott volt. Egy öreg, kidőlt fának támaszkodott. Úgy nézett ki mint a fiú a kávézóból. Bár kicsit mégis másként. Különös.
Sötét, vállig érő  haja az arcába hullott, szeme sötét, nagyon sötétbarna. Ajkai teltek, ránézésre puhák. Észrevehette, hogy bámulom, mert azok a telt ajkak csábos mosollyá húzódtak. A kora tavaszi időjáráshoz képest lengén öltözködött. Vagy két számmal nagyobb " I'm a sexi boy" feliratú pólóban, halászgatyában és tornacsukában feszített.
Hiába, nem próbál úgy csinálni, mintha csak egy kicsit is érdekelné a hideg. Vagy az, hogy milyen hatással lehet a lányokra.
Egész teste izmos, gondoltam a póló alatt még kockahas is van.
Sokáig bámulhattam, mert halkan megköszörülte a torkát.
Megráztam a fejem, és kinyitottam a szám, de a fiú belém folytotta a szót.
-Sebastian vagyok. Téged hogy hívnak?- tette fel a kérdést zavartan.
-Roxi. Miért segítettél? Még ha csak elmében is?- szögeztem neki a kérdést.
-Már, miért hagynám, hogy egy fajtársam meghaljon? Amúgy nem is láttam rajtad. Azt hittem, hogy egy egyszerű ember vagy- mondta Sebastian.-Amíg a szellem meg nem jelent, és kezdett el molesztálni- komoly hangon mondta, de látszott rajta, hogy alig bírja visszafogni magát.
-Mi ezen olyan vicces?- tettem fel a kérdést egy kicsit dühösebben, mint akartam.- Bocs, hogy nem akartam meghalni!- üvöltöttem, mert ekkor már nem bírtam visszafogni magam.-Ismét- de ezt csak suttogtam.
-Ismét? Azt hittem boszorkánymester vagy- mondta egy férfi hang, de nem a Sebastiané volt.
Egy fiú állt mellette. És ő már tényleg a fiú volt  a kávézóból.
Barna haja  rövidebb, mint Sebastiané, de nem sokkal. Szeme furán csillogott. Ugyanaz a ruha  volt rajta mint a kávéházban. Divatos farmere a csípőjére csúszott, pulcsija ujját felgyűrte. Cipője saras.
Hátra léptem egyet. 
-Hát te meg ki vagy?- tettem fel habozás nélkül a kérdést.
-Payton. Sebastian ikertestvére. Csak nem vagyok hozzá hasonlóan boszorkánymester. Már nem- mondta, és kivillantotta hegyes szemfogait.
Vámpír. Ez megmagyarázza a jéghideg ujjakat. Első látásra is rájöhettem volna, de nem tettem. Egy boszorkánymesterből született vámpír. Ilyet se láttam még!
-Ah-ha-bólintottam.- Kérdésedre válaszolva Payton, igen, boszorkánymester vagyok. Pontosabban egy feltámadt boszorkány- mondtam ki, de nem is figyeltem, hogy mit mondtam, és utólag belegondolva, és a fiúk reakcióját látva túl sokat.
- Mit csináltál?- kérdezték tökéletes összhangban. Aztán Sebastian csettintett egyet, mikor Payton intett.
   Biztos, hogy Payton a vezér, és van egy olyan belső megérzésem, hogy egy nagyon erőszakos vezérről van szó. 
-Jaj! Ne értetlenkedjetek már! Meghaltam! Ez van, nem tudok mit csinálni!  Anya a halála, halálunk előtt erős mágiát rakott rám, hála neki most nem a föld alatt fekszem.Két hete kiástam magam a síromból. Igen, jó  volt két évig szunyókálni, de most már elég volt. Értitek?- hadartam el egy szuszra.
Sebastian mágiát használt, hogy megtudja amit akar. És sikerült is neki.  A pajzsot elfelejtettem felrakni feltámadásom után.
Basszus!! Ilyen nincs!!  Anya ha élne, megfojtana!! Abba biztos vagyok!
A felismerés után már nem volt időm elfutni. A fiúk már ott is voltak mellettem, mielőtt futni kezdhetnék , és közre fogtak.
- Mit akartok?- megijedtem, de nem mutattam ki.
-Elviszünk a kastélyba. A Főnök eldönt mi legyen veled! Addig is viselkedj szépen!-mondta Payton, és volt olyan pofátlan is, hogy elmosolyodott.
Payton megint intett , Sebastian meg csettintett. És elindultunk.
Hát...... nekem is mennem kellett, Sebastiannak köszönhetően. 
A boszorkánymester motyogni kezdett a bajsza alatt. Nem értettem miről, csak egy két szót bírtam kivenni belőle, de nagyon nem tetszett, hogy halálról, mágiáról beszélt miközben engem vonszolt.
 Eluralkodott a pánik rajtam, mikor belegondoltam, hogy mit rejthet ez a két szó mondatba foglalva.
Felső testemet kicsavartam, de a kezemet erősen fogták, úgyhogy azt csak rángatni bírtam.
Erősek! Nagyon erősek! Ha csak egy lenne még csak, csak el tudnék menekülni, de mindjárt kettő?!? Semmi esélyem.
Azért még rántottam egyet-kettőt a karomon. Semmi se történt.
Illetve mégis. Payton megcsavarta, majd újra elengedte a kezem, de megint intett Sebastiannak. A fiú kelletlenül felém fordult és kétszer csettintett.
Sötétség vett körül. Elájultam.

Messze vihettek, mert még akkor is úton voltunk mikor kezdtem magamhoz térni. Payton a vállára dobott, és úgy cipelt mintha egy zsák lennék.
Éreztem hogy húz magába a sötétség. Mielőtt újra elért volna Anyura gondoltam. 
Anyura, aki megszült. Anyura, aki felnevelt. Anyura, aki ereje utolsó cseppjeit a védelmemre tette fel. Anyura, aki lehet, hogy a semmiért halt meg, mert lehet, hogy most én is elveszek. Ezúttal örökre...