Epilógus

Nem tudtam hol vagyok, csak azt, hogy jó helyen. Nem tudtam miért érzek így, csak azt, hogy biztonságban vagyok. Nem láttam senkit, de tudtam, hogy körülvesznek. Szellemek, de nem ártóak. Testetlen lelkek, kiknek valami dolga volt még, így nem távozhattak végleg. Bámultak, mert azt hitték, én vagyok, aki megmenti őket és elmehetnek. Sokan voltak körülöttem, rengeteg ismeretlen arc. Egy idős ember, botra támaszkodva, egy kislány a biciklién ülve, egy egy emós lány, ki barátja kezét szorongatta és még sorolhatnám. Elszomorodtam, mert nem láttam a szüleimet, majd egy ibolyakék szemet vettem észre. Arcát kapucni takarta, de így is tudtam ki az. Intette egyet a fejével, jelzett, hogy kövessem. Mentem utána, követtem az erdőn át, amit eddig észre sem vettem. Egy nagy fa alatt megállt és felmutatott. Felnéztem és egy nagy faházat láttam, majd kérdőn fordultam felé. Ethan, közelebb jött valamikor, ugyanis most a mellkasával álltam szemben. Felemeltem a fejem és mosolygós, de könnyel teli szemmel találtam szembe magam. Először a szememet nézte, majd mikor meglátta, hogy nedves az, tekintete lejjebb vándorolt és a számon állt meg. Lábujjhegyre álltam és karommal a nyakába csimpaszkodtam. Vártam és ős is,majd egyszerre hajoltunk közelebb és csókoltuk meg egymást. Megragadta a derekam és közelebb húzott magához, mire szenvedélyesebben csókoltam.
- Hiányoztál! - suttogta az ajkaimra.
- Te is! Nagyon! - ajkunk összeforrt, az idő mintha megállt volna. De nem. Hangos torokköszörülés vetett véget csókjainknak. Ethan karja megmerevedett a derekamon, de mikor meglátta ki van mögöttem ellazult és az illető felé tolt. Megfordultam és Apával találtam szemben magam. Nagyot sikkantottam és a nyakába ugortam. Nevetve karolt át, de kacagását nemsokára szipogás vette át.
- Drága Roxim! - motyogta a hajamba. - Nagyon hiányoztál!
- Te is nekem, Apa.
- Gyere, menjünk édesanyádhoz! - megragadta a kötelet, ami a fáról lógott le és megrántotta. Egy kötéllétra esett le. Előretolt és intett, hogy menjünk fel. Felmásztam és egy szépen berendezett szobában találtam magam. Anya egy kanapén aludt, mire odamentem mellé és arcon csókoltam. Mocorogni kezdett és mikor kinyitotta a szemét széles mosollyal az arcán ölelt meg. Potyogtak a könnyeink, és csak öleltük egymást. Apa meg Etha is csatlakozott egy idő után, de ők már nem sírtak. Anya is hamar megnyugodott.
- Ügyes vagy! Jól cselekedtél, nem tudtuk volna legyőzni Paytont, ha megkapja az erőd! El sem hiszem, hogy a lányom feláldozta magát...
- Nyugalom, Anya! Megtettem és örülök, hogy nem lettem egy agyhalott zombi - csitítgattam.
- Jaj, sajnálom, csak annyira örülök, hogy itt vagy velünk!
- Nyugalom, gyere Rose, hagyjuk magukra a fiatalokat!
- Jó, jó - mondta Anya és elment Apával egy másik szobába. Ethan az ölébe ültetett és megbeszéltük, kivel mi történt. Elmondta, hogy nem haragszik, azért, mert Sebastiannal voltam, mert tudta, hogy bűbájt szórt rám. Teljesen ledöbbentem azon, hogy így megbocsátott, de örültem is neki. A beszélgetés csókolózásba ment át, majd Anya üvöltött, hogy ideje vacsorázni. Megfogtam barátom kezét, és bementünk a konyhába, ahol Anya várt már ránk. Leültem Ethannal szembe és a szüleim is helyet foglaltak. Beszélgettünk és minden olyan volt, mintha meg se történt volna, ami megtörtént. Nem voltunk halottak, testetlen lelkek, csak egy boldog család, kik együtt töltik az estéjüket. Nem voltak boszorkányok, sem gyilkosok, csak mi. Nem voltam mártír, csak egy lány. Csak egy lány, ki életét áldozta, hogy ne a gonosz nyerjen, ki már másodjára halt meg, de ezúttal boldogan. Boldogan, mert számára a történet happy end-vel végződött.