18. fejezet

Payton várt ránk a maga társaságával és elég dühösnek tűnt.

- Sziasztok! Jöttök úszni? - dobta be a mosolyát Abby.

- Sziasztok! Kösz, de nem - utasította el Nick.

- Sebastian? Miért nem órán vagy a mi kis Roxánánkkal? - kérdezte Pay.

- Mindenkinek jár egy kis szünet!

- Igen? És én mikor kapom meg?

- Tudtommal nincs sok dolgod, legalábbis Peter csak a szokásost mondta, amit évek óta csinálsz már.

- Igen, de te, meg a többiek nagyobb pórázra vagytok engedve! Neked van időd enyelegni, strandolni. Nekem mikor volt?!? Négy éve?

- Majdnem Payton! Roxi érkezése előtt nagyon is sok időt töltöttél romantikázással, lazítással. Most miért nem?

- Hagyjátok már abba! Pay, te ugyanannyit dolgozol, mint eddig. Seb is, annyi különbséggel, hogy ő Roxit tanítja, nem a többieket! - üvöltötte Sarah. Mindenki meghökkenve nézett rá, mire pukedlizett egyet és távozott.

- Köszönöm Payton a kioktatást, de tudom mi a dolgom! - mondta Seb, megfogta a kezem és elvezetett.

- Csak úgy lelépsz?!? Kösz szépen! - háborodott fel Pay.

- C'est la vie! - intett hátra a válla felett Sebastian.

Elsétáltunk a szökőkúthoz és leültünk az egyik padra. A kert gyönyörű volt. A rózsák kinyíltak, a méhek a bimbók körül nyüzsögtek. A többieket nem láttam, nem jöttek utánunk.

- Mi a baja velem? - kérdeztem elkeseredetten.

- Nem tudom, nem is ismer!

- Mindenkit ennyit cseszeget?

- Nem, rád valamiért nagyon pikkel. Másokkal sincs jóba különösebben, de őket békén hagyja.

Nagyot sóhajtottam és szétnéztem az udvaron. A szemem sarkából mozgást láttam, de mire odakaptam a fejem, már eltűnt az okozója. Csak a P betűs jelképet láttam a falon. Most valamiért nem borzongtam meg a látványától. Sőt... a látványa megnyugtatott.
A délután további része hamar eltelt. Vacsora után letusoltam és lefeküdtem aludni. De nem jött álom a szememre. Helyette képkockák ugráltak a szemem előtt a múltról. Képek a születésem után, az első lépésemről, az első szülinapomról, az első sikeres varázsaltomról, az első napomról az oviban, az első órámról a suliba, a pillanatról, mikor megláttam Ethant. Kép az első randinkról, az első csókunkról. Családi vacsorákról, a karácsonyunkról, a szülinapi tortámról, de a szülinapomról nem csak az az egy kép lett. A pillanat, mikor Apa kinyitotta az ajtót, mikor bejöttek az emberek, mikor Ethan hátába beleállt a kés, mikor Apa összeesett, mikor én meghaltam. De mindezt nem a saját szemszögemből láttam. Valaki azt szeretné, ha emlékeznék. De ki lehet? Velem van, vagy ellenem?

Hangosan ziháltam és izzadságban úsztam. Kisétáltam az erkélyre és csak néztem ki a messzeségbe. Nem tudom, mióta álltam ott, de épp indultam volna vissza a szobámba, mikor Sebastian a derekamnál fogva a mellkasára vont. Megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy nem vagyok már egyedül és megfordultam a karjaiban. Csókot nyomott a homlokomra és védelmezően átkarolt.

- Rémálmod volt?

- Nem lehet annak nevezni...

- Ühm... és min gondolkoztál?

Elmondhatom neki? Bízom benne annyira? Szeretem annyira? Mert abban, hogy szeretem biztos vagyok. Nem terhelné a hír, hogy a gyilkosom a házban van, hogy...

- Nekem elmondhatod - unszolt kedvesen.

Így hát, hallgatva rá elmondtam neki az álmaim tartalmát, a felfedezésemet és, hogy valaki ma újabb kérdéseket vetett fel.