19. fejezet

Sebastian csendeben hallgatta, nem szólt bele. Mire végeztem már nagyon fáradt voltam.
- Minden rendeben lesz! - mondta csendes, hipnotikus hangon.
- Biztos vagy benne?
Nem válaszolt, csak csókot nyomott a homlokomra, felállított és bekísért a szobámba. Befeküdtem az ágyba és hagytam, hogy Seb betakarjon. 
- Ne aggódj! Nem eshet itt bántódásod! - duruzsoló hangja és a takaró melege hamar elaltatott. Reggel éberen keltem fel, letusoltam, felöltöztem és lementem az ebédlőbe. Sebastiant, Paytont és Petert leszámítva mindenki megérkezett már és mindenki evett is. Leültem Jace mellé és elvettem egy szelet kalácsot, meg egy kis vajat.
- Jó reggelt! - köszöntem.
- Neked is! Hogy vagy? - kérdezte Jace.
- Köszi, jól. Te? A többiekkel mi van? Miért nem kellett megvárni Petert?
- Én is. Valamilyen megbeszélésen vannak. Szólt, hogy ma mindenki pihenhet, mert nem lesznek egész nap - válaszolt a kérdéseimre.
- Akkor nem kell ma tanulnom? - reménykedtem.
- Nem.
- Ez az! - örvendeztem.
- Annyira ne örülj! Emlékszel a medálra?
- Melyikre? Amivel elsőnek próbálkoztam alakváltáskor?
- Igen. Meg kéne próbálnod ma vele - fel akartam tenni a kérdést, hogy miért, de időm se volt rá, egyből válaszolt. - A gyakorlás kedvéért.
- Jó! Kaja után az edzőteremben?
- Nem, a könyvtárba.
- Rendeben.
Ezután a reggeli csendeben telt. Az ebédlőből egyből a bibliotékába mentem. Jace utánam tíz perccel érkezett. A kezembe adta a medált és kiadta az utasításokat.
- ... és mehet!
Rákoncentráltam a medálra. Valami történt az elmémben, de nem éreztem, hogy a testem változott volna. Majd egy villanás. Egy arc a sötétben. Egy szó az elmémben. Egy érzés a szívemben. És vége is volt, de ennyiből már tudtam kié a karkötő és biztos voltam benne, hogy senki se tudhatja meg. Összeestem, hogy Jace azt higgye, úgy jártam mint múltkor, de a medált nem engedtem el. Pár perccel később felültem.
- Minden rendeben? Láttál valamit? - kérdezte aggodalmasan.
- Semmit. Te?
- Szintúgy. Még annyit se, mint a múltkor. Add a medált, majd máskor még megpróbálhatod, ha akarod.
- Várj! Szeretném még egyszer megpróbálni - kérdőn nézett rám. - Még most.
- Jó, de biztos jól vagy? Nem fáj semmid?
- Nem - mondtam gyorsan, de eszébe jutott a szerepjáték, azért gyorsan javított. - Vagyis egy kicsit a fejem, de tűrhető.
- Akkor mehet, de ha rosszul leszel, ne engem okolj!
- Értem és kösz.
Koncentráltam, megint nem változtam, de egy szó bevillant. Mutationem. Mivel tudtam kié a medál, gyors elismételtem magamban, és érezem az alakulást. A kezemben lévő szív a zsebembe került, és egy hamisítványt tartottam a kezembe. Meglepetésemben megingott a térdem és összeestem. Hagytam, hogy az álmedál kicsússzon a kezemből és elguruljon. Jace azonnal mellettem termett és megtámasztotta a hátamat.
- Roxi? Jól vagy? - kérdezte aggódó hangon.
- Neeem - nyújtottam el a szót. - Felmehetek pihenni?
- Menj! - mondta, és felvette a medált. - Kell valami, csak szólj!
- Rendben! Szia! - felálltam és kimentem a könyvtárból. A szobámban bezártam az ajtót, az erkélyajtót, bementem a fürdőbe és bezárkóztam. Elővettem a karkötőt a zsebemből és rákoncentráltam. Sötétség vett körül és tisztult is ki két másodperccel később. Egy üres szobában találtam magam, majd egy test öltött alakot. Nem volt több 165 centinél, és ismerős volt, de az orcája még homályos volt. Pár pillanattal később a  szemem előtt megjelent egy, számomra nagyon kedves arc. Smaragdzöld szeme könnyben úszott, mikor meglátott. Telt ajkai remegtek, de a szája széle felfelé kunkorodott. Odalépett hozzám és szorosan megölelt.
- Jaj Drágám! Annyira hiányoztál! - viszonoztam az ölelést, fejem a vállgödrébe fúrtam és úgy suttogtam:
- Te is Anya!