13. fejezet

Egy hét telt el, és rémálomnak semmi nyoma. Sebastiannal úgy csináltunk, mintha mi se történt volna. A telekinetikát tökéletesítettem, a három magán tantárgyamat is megtanultam. Ami az edzéseket illeti, a többieknek igaza volt. Egész héten izomlázam kínzott, de mostanra elmúlóba volt. A rajzommal hétfő óta nemigen foglalkoztam, túlságosan lekötött, hogy azon gondolkozzak, ki volt a rémálmomba. A jelet azóta se láttam,  de volt egy olyan érzésem, hogyha megint meglátom előjönnek a gyilkossággal kapcsolatos emlékek álmomba.

Ezért ma, edzés előtt megint leültem a szökőkút peremére, és a jelképet kerestem. Meg is lett.

Néztem, néztem, de semmi se történt velem. Nem estem bele a kútba, mint álmomba. Ez a tény megnyugtatott, de tudtam, éjjel megint rémálmom lesz.

Felálltam, és besétáltam a terembe. Csak Seb volt bent.

Órákon kívül nem voltam vele egyedül, és a női megérzéseim szerint beszélni fogunk arról az estéről.

-Szia Roxi! Hogy, hogy ilyen hamar itt vagy?

-Szia! Unatkoztam, gondoltam megnézem ki van itt-hazudtam.

Seb bólintott. Láttam rajta, hogy valamit mondani akar, de nem sikerül megfogalmaznia a kérdést, ezért én törtem meg a csendet.

-Meg akartam már kérdezni, mit kerestél a folyóson mikor rémálmom volt?

-Felébredtem, és nem bírtam visszaaludni, ezért lementem sétálni egyet. Visszafelé jöttem, mikor meghallottalak.

-Értem. Nem tudod, miért nem bírtam talpon maradni?

-Szerintem a sokktól.

-De mikor tőled ijedtem meg, akkor arrébb tudtam futni.

-Akkor a védőösztön hajtott, hogy menekülj. Mikor rájöttél, nincs mitől félned, akkor ért utol a sokk. Ez természetes mindenkinél.

-Aha.

-Szasztok skacok!-jött be Jace.

-Sziasztok! Mizu?-és Alec.

-Semmi különös. Veletek?-kérdeztem.

-Semmi. Halálra unom magam- mondta Alec.-Nem akarsz Jace-vel küzdeni?

-Miért? Azt nem unalmas nézni?

-Viccelsz? Röhejes, ahogy küzdesz, Jace meg nem veszi komolyan, ezért vele küzdj, ne Sebbel.

-Felőlem-vontam vállat.- Jace?

-Benne vagyok Szívi!

Felálltunk a matracra és harcolni kezdtünk. Jace állt nyerésre, de beugrott egy trükk.

Telekinetika segítségével jobb horgot adtam neki. A saját kezével.

A meccsre figyeltem, de azért hallottam, ahogy Alec röhög. Jace teljesen ledöbbent, és mikor felocsúdott mágiát használt. És...itt jön a jó rész.

Gyomorszájba "vágtam" magam és összegörnyedtem, hogy ne látszódjon, röhöghetnékem van. Jace magabiztosan állt, kezeit maga mögé rakta. A saját csuklóját fogta, ezért erősítettem a szorításon, de csak úgy, hogy neki ne tűnjön fel. Felálltam és közelebb botorkáltam. Küzdőtársam azt tervezte, hogy kirúgatja a saját lábam, mágiával. El is indítottam a mozdulatot, de nem én estem össze végül. Ágyékon rúgtam, nem erősen, de nem is védekezett. Összegörnyedt és engem átkozott.

Alec a hasát fogva röhögött, és én is közel álltam ahhoz, hogy felnevessek, de csak mosolyogtam. Sebastian csodálkozva nézett rám.

-Te nem vágtad gyomron magad, csak tetetted. Igaz?

-Aha, mert?

-Mert Jace mágiát használt ellened, de te ellen álltál neki. Hogyan?

-Szó sincs ellenállásról, csak a pajzs megvédett.

-Milyen pajzs? Mi az igéje?

-Nem tudom, még Anyu tanította meg, de elfelejtettem.

-Akkor, most hogy védett meg?

-Valamelyik nap fura álmom volt- Seb kérdőn felvonta a szemöldökét.- Amiben 15 éves vagyok, és Anyu a védő igéket tanította. Ennek az egynek a szövege megmaradt, mikor felébredtem, gyors elmondtam, de mire lementem kajálni el is felejtettem.

-Aha, ez mindent megmagyaráz. De Roxi, tipped sincs milyen igét mondtál? Mert kivédted a mágiát.

-Nem tudom. Oké?-mordultam rá.

-Jó van, na. Majd rájössz.

Ennyibe maradtunk, edzésen nem is lett szóba hozva, de vacsoránál se.

Ma nem voltam kimerülve, de hamar ágyba bújtam. Már, ha  tíz óra annak számít.

Azzal a gondolattal aludtam el, hogy a mai álmomból megint kiderül valami a gyilkosságommal kapcsolatba. Helyes volt a megérzésem, aznap is rémálom gyötört.

Ugyanaz volt, mint az első, csak több részletet is láttam. A gyilkosokon fekete kommandós ruha, fekete bakancs, és olyan öv, ami megtartotta a fegyvereket. Apának a szívét golyó találta el, Ethant hátba dobták egy nagy késsel, az meg átment a tüdején. A támadókból ketten meghaltak, de azt nem tudom mitől. Azt, hogy engem kivel ütöttek le nem álmodtam meg.

Mikor a gödörben feküdtem, az tűnt fel, hogy Peteren ugyanolyan melegítő van, mint amiben találkoztam vele a Házba.

A feltámadásom után más volt. Az erkélyen voltam, mikor valaki meglökött hátulról. Átestem a korláton, és csak zuhantam, zuhantam.

Sikítva ültem fel az ágyamban.

Álmodtál, álmodtál, álmodtál-mondtam magamnak.

A szívem gyorsabban vert, az arcom könnyektől volt nedves, a ruhám az izzadságtól rám tapadt.

Egy hosszú, bő pólóba aludtam, meg egy olyan rövid shortba, hogy a felsőm eltakarta.

Elfogadhatónak találtam, ezért ebbe mentem le az udvarra. A szökőkúthoz nem akartam menni az álmom miatta. Az óceánnál döntöttem, így kerestem egy ösvényt és azon lementem a partra.

Elállt a lélegzetem, mert a partot megvilágította a telihold. Gyönyörű volt. A fénye csillogott a vízen, a hullámok a partot nyaldosták. A homokban azonban lábnyomok voltak és frissnek tűntek.

Követtem őket és az óceánt bámuló Sebastianhoz vezettek. Nem szólaltam meg, csak leültem mellé.

Közel hozzá, de nem annyira, hogy hozzá is érjek. Jó darabig csendben voltunk. Az óceánban gyönyörködtem, de éreztem, hogy Seb engem néz.

Utólag belegondolva, nem volt jó ötlet, ilyen csapzottan lejönni.

Végül ő törte meg a csendet.

-Rémálom?- bólintottam. -Pont egy hete volt az előző is, nem?- megint csak bólogatok.- Miről?

Kivártam egy percet, és csak utána válaszoltam.

-Ugyan az, csak részletesebb- kibuggyant egy könnycsepp.

Miért? Miért kellett megint azt álmodnom? Miért jöttem le? Miért ültem le mellé? És miért kell sírnom, valahányszor este találkozok vele?

Sebastian is észrevette, nem néztem rá, de tudtam, mert a hangja ellágyult, mikor megszólalt.

-Mi volt részletesebb?

-Láttam a gyilkosok ruháit...-újabb könnycseppek folytak végig az arcomon.- és...és, hogy mi végzett Apuval, Ethannel és Anyuval-nem zokogtam, csak szipogtam, de ez is elég volt ahhoz, hogy Seb átöleljen.

-Nem is sejtem, milyen érzés ha a szemed előtt végeznek a szeretteiddel, de tudom mit érzel...-nem tudom, mit értett pontosan ez alatt, de hangja arra késztetett, hogy a szemébe nézzek. -Nekem is meghalt az édesanyám, nem sokkal az után, hogy bekerültem a Házba-azok a gyönyörű szemek fájdalommal voltak tele.

-Sajnálom-úgy éreztem, most én vagyok soros a vigasztalásban, ezért szorosabban öleltem.

A csend hosszúra nyúlt, csak a hüppögésem hallatszott. Végül Seb törte meg.

-És tudod ki tette ezt a családoddal?-izmaim megfeszültek, mire ringatni kezdett.

-Nem-ez volt az igazság.

Elfordultunk, mindketten a vizet bámultuk. Elmúlt a sírhatnékom, de a szemem még könnyes volt.

Megéreztem, hogy Seb mondani akar valamit. Felé fordultam. Ugyanabban a pillanatban ő is így tett.

Szemem az állával volt egy magasban, ajkai milliméterekre voltak csak a homlokomtól. A szempilláim alól néztem fel a szemébe. Ő is engem nézett.

Felemelte a kezét, óvatosan megfogta a fejem, és hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.

Felemeltem az állam, így a szemébe tudtam nézni.

A tekintete megváltozott. Nem bírtam kiolvasni, hogy mi van benne. Eltökéltség? Vágy?

Fejét lejjebb engedte, ajka nagyon közel volt az enyémhez. A levegőt amit kifújt, én lélegeztem be.

Tekintete fogva tartotta az enyémet. Tenyerét hátrébb csúsztatta, így a nyakamat is megtámasztotta.

Szemeit lehunyta, ajkát enyémre tapasztotta. Megcsókolt és én visszacsókoltam.

Valami, mélyen, legbelül lángra lobbant bennem. Égetnie kellett volna, de csak jóleső melegséggel árasztott el.

Sebastian a hajamba túrt, de csókja még mindig lágy, gyengéd volt. Kezem nyaka köré fontam. Ajkaink szétváltak, hogy levegőhöz jussunk, majd újra összetapadtak.

Boldog voltam, igazán boldog, a szülinapom óta először.

Éreztem, hogy Seb alig kap levegőt, és bennem is kevés volt az oxigén. Elfordítottam a fejem, mellkasára fektettem, és átkaroltam a hátát. Ő a derekamat ölelte izmos karjaival, fejét a fejemre rakta.

Sokáig ültünk így, békés csendben, mintha természetes lenne, hogy hajnalba a parton ülünk.

Elaludtam, csak akkor riadtam fel, mikor Sebastian a karjaiba kapott, hogy felvigyen a szobámba. Bágyadtan rámosolyogtam, ajkához érintettem ajkam, majd a vállához szorítottam a fejem. Erősen tartott, s ez megnyugtatott. Ismét elaludtam.