12.fejezet

Biológián, ahogy Sebastian megmondta, a gombákról tanultunk.
Vannak érdekesebb dolgok is a bioszban, de ez is tetszett. Se nem növény, se nem állat. Érdekes.
Óra után volt még egy órám edzés előtt. Úgy döntöttem, fél órát dolgozok még a rajzomon, utána megyek átöltözni, és önvédelem előtt kiülök a kertbe. Így is tettem. A kandalló tökéletes lett, a mellette álló polcokat is felvázoltam.
A szobámba átöltöztem egy sztreccs, zöld trikóba, egy bő, de alul gumizott melegítőbe, meg egy sportcipőbe.
Lekocogtam a kertbe, és leültem a szökőkút szélére. Nézelődtem, gyönyörködtem a tájba, mikor valami megragadta a figyelmemet.
A kastély falán, négy kőbe vésték, és egy jelkép lett belőle. Egy nyomtatott, 3D-s P betű, tüskés dróttal vagy indával körbefonva.

Láttam már ezt, a 17.  szülinapomon ráadásul. Most vagy a torta dobozán, vagy nem tudom, de ott volt azon a végzetes napon.

Az agyalásomból Seb rántott vissza.
-Szia! Nem jössz? Pár perc és kezdünk.
-Ja! Megyek-felálltam és odamentem. -Pontosan mit is takar ez az edzés?
-Hát, erősítő feladatokat, meg önvédelmi fogásokat. Szerintem én leszek az edződ, de lehet, hogy Pay.
-Payton?-Ne, ne, csak ezt ne. -Nem lehetnél te? Nem igazán csípem a tesód.
-Lehet róla szó!- ravaszul elmosolyodott. -Nekem adod a kandallóról készült rajzod és akkor beszélek Főnökkel-nyújtotta a kezét.
-Megbeszéltük- belecsaptam, és megráztam.
-Gyere, mert tényleg elkésünk.
-Menjünk-miközben mentünk feltűnt, hogy Seb nagyon önelégülten vigyorog.
-Mi történt? Minek örülsz ennyire?
-Jah, kaptam ingyen egy rajzot. Ha nem felejtettél volna el valamit, rájöttél volna, hogy átvertelek.
Mi a...? Oh...igaza van! Tegnap mondta, hogy ő lesz az edzőm.
-Oh, te...te...
-Igen?
-Ah...semmi, inkább semmi.
-Azt akartad mondani, hogy zseninek, ravasznak, ráadásul bámulatosnak tartasz, ugyanis csak dadogsz itt- még önelégültebben vigyorgott, ha lehetséges ez.
-Egoista!-morogtam, mert arról nem kell tudnia, hogy egyetértek vele.
-Egoista? Ez nem igaz, csak tisztába vagyok az értékemmel.
Ráöltöttem a nyelvem, és elszaladtam az épület felé. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek, de nem akartam káromkodni.
Seb nevetve futott utánam, s mikor utol ért megragadta a derekam, és a vállára dobott.
Ezt a fogást meg kell majd tanítanod!-üzentem Sebnek gondolatban, mert a döbbenettől megszólalni se bírtam.
Természetesen! Ezt is, meg még egy csomó másikat- válaszolt.
Megpróbáltam leszállni, de erősen tartott. Röhögve értünk az épülethez. A többiek már ott voltak. Hangosan fütyültek, meg tapsoltak, mire Seb lekapott a válláról, megfogta a derekam és színpadiasan meghajolt. Én ugyanígy tettem.
Pontban hat órakor elkezdődött az edzés. Sebastian lett a személyi edzőm, úgy ahogy előző nap megmondta.
Az edzésről röviden annyit, hogy holnap izomlázam lesz, a többiek szerint legszívesebben ki se kelnék majd az ágyból.
A vámpíroknak 30 km. futás volt a bemelegítés, nekünk, nem vérszopóknak 10 km.
Na, már most, én régen se voltam élsportoló, de két éve nem is volt rendes edzésben részem. Mindegy.
Utána rengeteg fekvőtámaszt, felülést stb. kellett csinálnom. A tíz perc szünet nekem nem volt elég. Az óra második részében Sebastian egyszerű ütéseket és rúgásokat mutatott. Ez még nem is tűnt olyan rossznak, csak aztán alkalmaznom is kellett őket. Finoman fogalmazva, ügyetlen voltam.
Holnap tuti zöld foltokkal leszek borítva -jutott eszembe két percenkét.
Vacsora közben majdnem bealudtam. Étkezés után gyors letusoltam, majd bedőltem az ágyba és elaludtam.
De nem volt akkora szerencsém, hogy békés, álmatlan éjszakám legyen. Nekem pont aznap este kellett, hogy rémálmom legyen.
Tizenhét éves voltam. A születésnapomat ünnepeltem a szüleimmel meg Ethannal. A tortát ettük épp, mikor egy fekete kocsi gurult a felhajtónkra. A P betűs jelkép rajta volt. Négy pasas szállt ki belőle, de az arcukat nem láttam, homályosak voltak. Becsengettek, apu meg ajtót nyitott. Se szó, se beszéd, bejöttek a nappaliba és fegyvert rántottak. Anya pajzsot húzott, de átjöttek rajta. Megölték apát, majd Ethant. Anyát célozták, de ő megállította az időt. Védő mágiát mondott, és felém irányította az erejét. Az erő miatt elestem, de még láttam, hogy anya mellhasából egy tőr állt ki. Aztán valaki fejbe vágott. Elájultam.
Felébredtem, de csak annyit láttam, hogy Peter földet lapátolt rám. Egy gödörbe feküdtem. Azt hitte meghaltam. Tiltakozni akartam, de nem bírtam kinyitni a szám. Aztán sötétség vett körül.
Két évvel később kiástam magam. Eltelt két hét. Payton és Seb elhozott a Házba. Kint ültem a szökőkút peremén. Megint megláttam a jelképet a falon. A szívem gyorsabban vert a mellhasamban. Valaki hátra rántotta a vállam, a fejemet lenyomta a víz alá. Fulladoztam. Ütöttem, vágtam, de nem bírtam szabadulni. Egy nagyot löktem magamon és felültem. De ekkor már nem az álomba voltam.
Csak egy álom volt. Álom volt -kántáltam magamban.
Mikor lenyugodtam vettem észre, hogy egy férfiú ült az ágyamon, és engem nézett.
Azt hittem még mindig álmodom, ezért felsikítottam.

A pasas a hangra felugrott és a számra tapasztotta a kezét. Próbáltam elhúzni a fejem, de erősen fogott. Megharaptam, mire mögém került, lefogta a kezeimet, majd összeszorította az álkapcsom. Fájt. Jobban küzdöttem, de nem engedett a szorítás. Hátra rántottam a fejem, halk reccsenést hallottam. Majd egy hangot a fejemben. Káromkodott, utána gyógyító igét mondott. Éreztem a mágiát.
Annyit legalább tudok, hogy boszorkány.
Roxi! Roxi!
Tudja a nevem-gondoltam. Még erőteljesebben küzdök.
Nyugodj meg! Én vagyok az! Sebastian vagyok!
Erre megnyugodtam, legalábbis úgy csináltam. Mikor engedett a szorításon felugrottam, és arrébb futottam.
-Roxi nyugi! Nem lesz semmi bajod!
-Mit keresel itt? -kérdeztem. Nem válaszolt rá.
-Mit álmodtál?
Most én nem válaszoltam. Lefagytam. Megrémültem, mert eszembe jutott az álom.
A gyilkosom, gyilkosunk itt van. A Házba-biztos voltam benne. A jelképről eszembe jutott a szülinapom, de nappal nem emlékeztem. A tudatalattim megint üzent. Reszketni kezdtem. A lábaim elgyengültek a rémülettől. Elterültem a padlón. Magzatpózba húztam magam, de a reszketés nem múlt el.
Nem! Nem! Lehetetlen! Nem! Nem! Nem halhatok meg megint! Nem!
-Roxi! Roxi!- Seb hangja rántott vissza. Rémült volt. Én is. Lassan lépkedett felém. Én ülő helyzetbe tornáztam magam és kúsztam hátrébb.
Nem valószínű, hogy ő volt, de nem tudhatom.
-Hé! Hé! Roxi! Mi a baj? Mit álmodtál?
Tudja, hogy mit álmodtam. Biztos olvasott a gondolataimban. Meg van rémülve. Rájöhetett, hogy tudom, valaki a Házból ölt meg. Vagy csak értem aggodik.
-Halált. Halált-válaszoltam csendesen. Kigördült egy könnycsepp a szememből.
Seb közelebb jött. Tekintete ellágyúlt. Nem menekültem. Ha meg akarna ölni bármikor megtehette volna.
Látta, hogy nem megyek arrébb, ezért leült mellém és megölelt. Megnyugtató szavakat suttogott. Ez annyira Anyára emlékeztetett, hogy zokogni kezdtem. Közelebb húzott, erősen tartott. A vállához nyomtam a homlokom, a nyakába kapaszkodtam.
Sírtam. Szüleim emlékére, Ethanért. Sebastian eközben ringatott, nyugtatgatott.
-Semmi baj. Minden rendben. Csak álmodtál- és ekkor esett le, hogy nem tudja, hogy tudom. Megkönnyebbülten válaszoltam.
-Tudom! Csak...csak újra láttam a 17. születésnapomat-többet nem bírtam kinyögni, mert megint zokogni kezdtem.
-Hé! Nyugalom-egy kicsit csöndben maradt, majd megkérdezte, mi történt akkor.
Nem tudja. Ő nem lehet a gyilkos.
-A tortámat ettük, mikor csöngettek. Apu ajtót nyitott, négy pasas bejött. Megölték Apát, majd Ethant. Utána Anyát meg engem. Láttam...láttam meghalni őket-a könnyek megint kitőrtek.
Seb csöndben emésztette a hallottakat.
-Sajnálom! Nem tudtam.
Nem szólalt meg, és én se törtem meg a csendet, de nem volt kínos.  Sőt, inkább megnyugtató. Seb még mindig erősen tartott. Jól esett, a karjaiban biztonságba voltam.
Elmúlt a pánik, béke szállta meg minden porcikámat. Már tisztán tudtam gondolkozni, és eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom, mit keres itt Sebastian.
-Miért voltál itt, mikor felriadtam?
-A folyosón voltam, mikor hangokat hallottam. Először csak nyöszörgést, majd mintha valaki az ágyát püfölné. Gondoltam megnézem mi a baj. Utána láttam csak, hogy álmodsz.
-Mért nem keltettél fel? Nem láttad, hogy rémálmom van?
-De, mert már akkor is sírtál, meg lehetett látni a rémületet az arcodon. Felkelteni meg azért nem keltettelek fel, mert ha nem fejezed be az álmod, holnap újra meg fog történni.
-Ez esetben köszönöm!- halványan elmosolyodtam.
-Amúgy ki az az Ethan? Testvéred?
-Nem, a barátom volt- Seb karja megfeszült körülöttem. Ezt nem tudtam hova tenni.
-Lassan egy órája itt ülsz velem. Jót tenne neked is, ha visszamennél aludni. Én is megpróbálok majd.
-Jó. Rendben leszel?
-Igen, köszönöm. Mindent- megpusziltam és felálltam. Csakhogy kicsúszott a lábam.
Seb velem egy időben kelt fel. Ennek, meg gyors reflexeinek köszönhetően elkapott, és újra talpra állított. Megint összecsuklottam, mire megint elkapott, csak ezúttal nem megállni segített. Egyszerűen a karjaiba kapott, és az ágyamhoz vitt.
Nem volt időm azon agyalni, mi van velem, (mert nem tudtam miért nem birok talpon maradni.) mert Seb már bele is rakott az ágyamba, és betakargatott.
-Jó éjszakát!- nyomott egy puszit a homlokomra és visszament a saját szobájába.
Sebastiannak hála újra elaludtam, ezúttal békésen.